8. fejezet

    Félhomály ködösíti el a kis helységet. Épphogy csak beférek a lépcső alatti rejtett zugba. Ezt a helyet pár éve mutatta nekem Yura. Mindig ide bújik el, ha szörnyen telik a napja, s csak egy kis nyugalomra, magányra vágyik. Nekem is most pontosan erre van szükségem.

   Remegő kézzel emelem a térdeimre a fekete borítékot. Nedves szemeimet összeszorítom, ajkaimat erősen beharapom. Alsó, s felső párnáimat egyaránt. Már-már fáj az, ahogyan éles fogaim belevájódnak a húsomba. Még egy apró réteg bőrt is leszántok róla. Eszembe jut a régi szokásom, melyről nehezen szoktattam le magamat. Úgy néz ki a sok stressz hatására visszaköszön ez az ajaktépkedés.

   Körmömet a boríték csücskébe mélyesztem, a ragasztó elenged abban a percben, én mégis habozok. Nem merem tovább bontani.

Kopogás rázza fel a feszült légkört.

- Menj el – mondom felettébb nyugodt hangvétellel.

- Haejin, kérlek, engedj be. – Nem várt hang kéri a könyörületemet. Kyumin az. Őszintén megvallom, hogy Yurára számítottam.

- Kyu, légy szíves hagyj magamra. Ide amúgy sem férsz be.

Teste nekikoppan az ajtónak. Hátát végig súrolja a kidolgozott fán, s feneke lepuffan a padlóra. – Akkor is itt maradok! – jelenti ki dünnyögve.

Felsóhajtok, majd ott folytatom a tevékenységemet, ahol abba hagytam. Kyumin közbezavarása ébresztett rá, hogy már feleslegesen húzom az időt. Minél hamarabb meg kell tudnom, hogy mi lapul a borítékban, ezért vadul tépem fel a még visszamaradott ragasztócsíkot, s kirántom belőle a levelet. Még mielőtt bármit is tennék a levéllel, tüzetesen szétnyitom a borítékot, s átkutatom tekintettemmel. Semmi, teljesen üres. El is dobom.

   A levelet a térdeimre hajtom, szépen, kisimítva a lapot. Az első, mely feltűnik rajta, hogy nem éppen terjedelmes, s édesapám kacifántos betűi egész nagy mérettel lettek írva. Nehéz lesz elolvasni, főleg, hogy még a megfelelő fényforrás sincsen meg.

   Remegő kezeimbe veszem, és nagyon közel emelem az arcomhoz a lapot. A papír úgy reszket, mint a nyárfalevél.

Visszafojtott levegővel állok neki az olvasásnak.

   Haejin,

     Amikor már ezt a levelet fogod a kezedben, tudd, hogy már nem élek. Bármi is volt a halálom oka, az nem véletlen történt. Rajtad áll minden.    

 A szél süvít, a nyúl dobbant,

A mező újra zöldell,

A Nap lángja nagyra lobbant,

Suta őz a fa alatt legel.

O, de szegény pára,

Mi lesz vele,

Ha majd jön a medve?

Tán a kuvasz talál rája?

Egyet se csüggedj,

Te kedves szarvas,

Fürge vagy, s eszes,

ez a titok nyitja,ó, te édes. 

U.i.: Nincs sok időd Haejin. Sok sikert!

Szeretettel.:

Az édesapád.

    Ennyi. Ez az egész. Ez a nyamvadt vers, melynek egy szavát se értem, annak ellenére, hogy apa mindig ezt szavalta nekem. Semmi értelme. Egy gyermekmondóka, mely még csak nem is rímmel, és még a szerzője is ismeretlen.

    Feldúltan lököm ki az ajtót, mire Kyumin fájdalmasan felordít. Kicsit durván vágtam a hátának a fát, amit mélységesen meg is bánok, hisz nem ő tehet róla, mégis jól esett a bántása.

   Yura azonnal kiszalad az előszobába, hogy megnézhesse a jelenetet. Elsőként a földön síró Kyumint veszi szemügyre, majd rám sandít. Rám, akinek kezében ott hervad az összegyűrt lap, arcomról pedig csak a mérhetetlen düh tükröződik vissza.

   - Mi a baj? – Előre sejtettem, hogy ez lesz az első kérdése. Csak tovább dühített.

- Semmi – duzzogva ellököm az utamból, s kirohanok a bejárati ajtón. Elhagyom Yuráék házát.

   Ismeretlen utcán kóválygok. Kezemben továbbra is ott az összegyűrt papír. Ez az egyetlen dolog van csak nálam. Szívem szerint elhajítanám a messzeségbe, valami mégsem hagyja. Valami azt érezteti velem, hogy van jelentősége annak a versnek. Valamin átsiklottam az olvasása folyamán.

   Egy villanyoszlop fénye alá vándorlok. Az utca kihalt, ezért bátorkodom letelepedni a padkára két odakint parkoló autó közé.

   Leülök, s kihajtogatom a lapot. Újra. Vagy háromszor fut át a szemem a teljes hosszán, anélkül, hogy elolvasnám, mi is áll a szövegben, hisz magát a verset már szinte kívülről tudom.

   Unottan bár, de elolvasom azt is. Kétszer is. A hozzá csatolt szöveget is. Még az utóiratban is keresgélek egy rejtett üzenet után. De semmi. Erőteljesen nekidobom a lapot az aszfaltnak, és sírva fakadok.

  - Miért kellett így kibasznod velem, hah? – nézek könnyes szemmel a csillagos ég felé. – Most ez így jó? Hogy teljesen tudatlan maradok? Hogy tudom, nem véletlen haltál meg, mégsem tudhatom, hogy ki ölt meg téged? Mit akarsz tőlem? Ebből a pár szóból hogyan derítsem én ki, hogy mi is a valóság? MIT TEGYEK? MONDD MEG! – üvöltöm bele a sötétségbe.

   Már egy órája gubbasztok az utcalámpa alatt. Eddig egy elhaladó ember se vett észre, annak ellenére, hogy hangosan szipogtam. 

   A lágy szél a bal oldali kocsi alatt átfúj, s meggörgeti a galacsint képező levelet, mely már majdnem begurult a másik jármű alá. Épphogy sikerült megragadnom.

  Felállok, s úgy döntök, visszamegyek Yuráékhoz. Nem tölthetem idekint az éjszakát, s amúgy is kezd hűvös lenni. A házunk pedig messze van. S most akaratlanul is hányingert kelt a gondolat, hogy oda kelljen mennem. Egyszerűen nem lenne hozzá gusztusom. Egy kicsit sem, és ez az apámra visszavezethető haragom miatt van. Na meg az alagsor… Azonban Yurához sincs fintorom. Egy kicsit bánt, hogy nem is indultak a megkeresésemre. Egy óra alatt bőven megtalálhattak volna. Nem mentem én olyan messze… Vagy mégis? Hol vagyok én egyáltalán?