4. fejezet

    - Nem, az nem lehet. Biztosan csak apa csörömpölt a konyhában, vagy én nem tudom. Nem tartod kicsit különösnek, hogy eddig még nem hallottál hangokat onnan? Mármint este csend honol a házban, akkor csak hallottunk volna valamit – magyarázom önfeledt aggodalommal. Nem hiszek abban, hogy bármilyen lény lakná azt az alagsort. Apa nem emberrabló és nem is gyilkos. Vagyis tudtommal nem volt semmi problémája a törvénnyel. Természetfeletti lényekben meg még annyira sem hiszek, úgyhogy a szellemek jelenlétét azonnal el is vetem. Sejtéseim szerint azonban Kyumin erősen a túlvilági jelenségekre akart célozni. – Szellemek nem léteznek Kyu.

- Nem is mondtam, hogy léteznek – duzzogva ellentétesen a hóna alá csapja kezeit.

- Minden esetre én akkor is ki fogom nyitni azt az ajtót! – Zárom le a témát végérvényesen is.

- Nyisd – legyint lemondóan.

- Most pedig menj, és pakolj össze, én addig beszélek Yurával.

- Nem pakolnál össze te nekem? – lábamba csimpaszkodva, bogár szemekkel hatalmasakat pislog rám.

- Hjaj, jó, de a játékaidat te teszed be. Maximum hármat hozhatsz! – ábrázolom neki a határokat.

- Neeeeee… Hadd hozzak többet, kérleeeeek! – könyörög.

- Nem Kyumin. Csak a ma estét töltjük ott, aztán szépen visszajövünk. Egy estére tökéletesen elég lesz neked az a három darab játék.

- Csak egyel többet, légysziii – hisztizik tovább. Már a nadrágom is elkezdett lecsúszni a csípőmről, olyan nagy erővel kapaszkodik belé.

- Nem bánom, legyen, de ne ilyen orbitális nagy dolog legyen, maximum valami kicsike, ami elfér könnyen a táskádba.

- Köszönöm – egy puszit nyom a combomra, s szélsebesen a szobájába rohan.

    Sóhajtozva járom meg én is a lépcsőket, hogy apa szobájába mehessek. Fájó érzések kerítenek a hatalmába, amikor kinyitom a szekrényét. Megcsap a jellegzetes illata, amit annyira nem szerettem, de mivel az Ő illata volt, és minden nap éreztem, ezért már megszoktam, hogy igen, ez az apa illat, és ilyen senki másnak nem lehet. Ez Ő, az én apám.

Kiveszem az ingét, és felhúzom. Természetesen nagy rám. Nem sokkal, mert apa nem a nagy termetéről volt híres, nem mellesleg mindig csont és bőr volt. Az alkatára ütöttem, úgyhogy én magam sem panaszkodhatok felesleggel, de a női domborulataim elvesznek az anyagban.

 - Nem baj, jó lesz – megrántom a vállamat. – Viszlát, édesapám. Sietünk vissza – arcomhoz dörzsölöm a fehér ingjének ujját, amelyet rengetegszer hordott. Ezen a darabon a legintenzívebb az illata.

     Ígéretet tettem apám emlékének, így be is fogom tartani azt.  Valóban vissza fogok sietni a házba. Vigyáznom kell rá.

     Felhívom Yurát, aki alig 2 kicsengés után fel is veszi a mobilját.

- Baj van? – feszülten liheg bele a telefonba.

- Nem, nem nincs. Vagyis, a segítségedre lenne szükségem. Majd mindent elmesélek. Egyelőre csak azt szeretném megtudni, hogy nálatok lakhatnánk nagyjából egy héten keresztül?

Yura szinte azonnal reagál rá: - Természetesen! Szólok anyunak is, hogy jöttök, és hogy készüljön nektek valami ennivalóval.

- Ugyan, nem szükséges. Nem akarunk kellemetlenkedni, ezért ne csináljon most nekünk ennivalót – szerénykedem.

- De, biztosan éhesek vagytok. Körülbelül mikor jöttök?

- Lassan ott leszünk.

- Mmm… Okés. Addig is, szia!

- Szia!

   Nem mertem neki telefonba lebonyolítani az ötletemet. Majd miután túl leszünk azon, hogy a gyámhatóság leszáll rólunk.

A sporttáskámat a hátizsákommal egyaránt az előszobába cipeltem, s Kyumint is megsegítettem. Minden cuccunk az ajtó előtt vár.

  A kopogás abban a percben érkezett a tölgyfaajtón, ahogyan hátat fordítottam neki, hogy egy utolsó pillantást vegyek a házra, hátha nem válik be a tervem.

- Viszlát, szép emlékek – suttogom.

Kyu rám kapja a fejét, markát jobban rászorítja a mutatóujjamra. – Hiányozni fogsz. – Integet.

A kopogás újra elhangzik, ezúttal erősebben.

   Nehéz sóhajtás hagyja el a testemet.

 Nem akarom kinyitni az ajtót. Nem akarom még egyszer látni a férfit. Mégis szembe kell nézzek vele. A kígyó fejével, s a halál színében pompázó ékköveivel.

   Rákanyarítom kacsóimat a kilincsre, és nagyon lassan lenyitom azt. Ugyanezzel a lassúsággal is növelem a távolságot az ajtó és a küszöb között.

- Jó napot kívánok ismét. – Szinte csak biccent az ürge.

- Viszont. – Csúnya grimasszal az arcomon mérem végig újra és újra teljes hosszát.

- Készen állnak? – teszi fel hangsúlyosan a kérdést.

Bólintok, majd egy kissé arrébb lépegetek, hogy felfedjem a csomagok kilétét is, hátha segít legalább egyet kivinni a kocsihoz.

Természetesen ilyenben feleslegesen reménykedem. Fogja magát, s hátat fordítva nekünk visszaindul a fekete Suzuki Swiftjéhez, ami oly makulátlanul csillog a napfényben, mint egy gyémánt.

- Jöjjenek, üljenek hátra! - mondja, miután kényelmesen elérte az autót, és felénk nézett.

   Úgy állunk az ajtóban, mint a levert cölöpök. Egy csomagot se ragadtunk még a kezünkbe, mert nem, egyszerűen nem megy ennek a háznak az elhagyása.

Sürgetően int is nekünk egyet, hogy mi lesz már, de továbbra sem mozdulunk.

- Haejin, én nem… – üveges tekintettel néz fel rám Kyumin.

- Ne feledd, hogy visszajövünk – kezemet a szám elé helyezem, hogy ne tudja leolvasni a férfi, amit mondok a testvéremnek, illetve a hangomat is lejjebb veszem.

- És ha nem? – szipogja.

- Ilyen nem fog előfordulni. Előbb vagy utóbb, de visszasodor minket ide a sors. Nyugodj meg – sűrű, bozontos hajába túrom ujjaimat, és megsimogatom a fejbőrét. – És most menjünk. Minél hamarabb ott leszünk Yuránál, annál jobb.

Szaladva megindul a csomagokkal a kocsihoz, míg én mögötte caplatok. Nehézkesen betornázom a táskákat a csomagtartóba, majd beülök a vezető mögötti ülésbe.

A jármű nem csak kívülről tiszta, de belül is rendezett, és illatos. Idegennek is érzem magamat benne, mert bár nem vagyok koszos, mégsem tudom beleképzelni magamat egy ilyen közlekedési eszközbe. Nagyon ritkán is ültem autóba. Apa nem nagyon járkált el itthonról, csak a munkahelyére, de oda is gyalog ment, mert közel lakunk a kis üzlethez. Iskolába is mindig busszal közlekedünk Kyuminnel.

- Kössétek be magatokat! – utasít.

   Zavarosan tekintek a jobb vállam mögé, de nem találom a biztonsági övet, így leellenőrzöm a másik oldalamon is. Megragadom, és nem könnyen, de bele nyomom a piros-fekete kapcsába.

Kyumin nem tud megküzdeni vele, mert folyamatosan kicsusszan a kezéből, és nekicsapódik az ülésnek a pánt. Segítséget nyújtok neki, miközben a visszapillantó tükörben a férfivel farkas szemet nézünk. Mindkettőnk tekintete komoly.

- Indulhatunk?

- Igen.

A motort megjáratja párszor, odapirít neki, s szépen elindulunk. Kyuval addig nézzük a házat, ameddig azt a távolság engedi. Kigördülünk az utcából, ezennel végérvényesen is elhagyva a csodás környéket, amely jó és rossz emlékek egyvelegével szolgál mindkettőnk számára.