3. fejezet

      Helyet foglalok a nappaliban a családi kanapén, és hellyel kínálom a látogatónkat is, aki kapva kap az ajánlatomon, és óvatosan Ő is leül velem szembe a fotelbe. Gyengén megköszörüli a torkát, miközben az aktatáskáját kinyitja, és kutatni kezd benne, csak azt nem látom, hogy mik vannak a táskában, bár sejtéseim szerint rengeteg lap, iratok, fontos kitöltendő papírosok.

     Kezemet gyűrögetve figyelem, igaz, azt is félve, mert nem akarok kellemetlenkedni. Inkább el-elpillantgatok, zavartan az ablakon kifelé nézek.

- Nos, gondolom sejti, hogy miért vagyok itt – kezd bele a beszédébe a férfi.

Bizonytalanul bólintok. – Árvaházba kerülünk? – kérdezem meg gyermetegen, rettegve a választól.

A papírjaira les, mintha csak azon lenne a válasz, majd felnéz, egyenest a szemembe mélyeszti halál fekete íriszeit.

- Egyelőre még nem. A héten nekiállunk felfedni a családfájukat, és ha találunk még élő leszármazottakat, akik bizonyára szívesen befogadná Önöket, abban az esetben elvethetjük az árvaház ötletét. Azonban, ha ezek a leszármazottak nem léteznek, illetve nem szívesen fogadnak, akkor…

- Értem – zárom le, mert hallani se akarom a végét.

- Igyekszünk segíteni. Ebben a szörnyű helyzetben az lenne a legjobb, ha egyértelműen olyan rokonokhoz kerülnének, akik szeretettel fogadnák be Önöket, ha esetlegesen ez nem történne meg, és az árvaházhoz kerülnének, akkor is még lenne remény arra, hogy valakik örökbe fogadják Önöket. Olyan valakik, akik meleg otthonnal rendelkeznek, és kellemes a légkör. Sokat segítene Önöknek is abban, hogy felépüljenek mentálisan e megrázkódtatás után.

   Alsó ajkamba harapok idegességembe.

Nem akarok sehová se menni!

- És abban az esetben, ha betöltöm a 19 évemet, elhagyhatom az árvaházat, ha addig nem fogadnak be? És az öcsémet is kihozhatnám?

- Ez nem ilyen egyszerű. Önt nagy valószínűséggel elengednék, hisz abban az esetben már nagy korúnak számítana, de mivel se keresete, se munkája nem lehet addig, míg az intézetben tartózkodik, így nem teremtődnek meg a megfelelő körülmények ahhoz, hogy el tudjon tartani egy gyermeket, vagyis nem felelne meg gyámként. Talán, ha hamar összeszedné magát anyagilag, lenne rá esély, hogy a kistestvérét kihozza onnan, még mielőtt bárki örökbe fogadná, illetve még mielőtt Ő is betöltené a 19. életévét. Ezek csak eshetőségek, így nem hinném, hogy olyan sokat kéne most ezekkel foglalkozni. A jelen tényekről beszéljünk inkább.

- És mik lennének azok?

- Mivel eltarthat egy ideig a kutatás, ezért addig is el kéne Önöket helyezni egy átmeneti otthonba.

- És ha titokban itt maradnánk? – veszem halkabbra, mintha bárki más is meghallhatná ezt a titkos kis ötletemet a környezetünkben.

- Nem játszadozhatunk a törvényekkel, és én sem szívesen hagyom itt Önöket kettesben. Ahhoz túl veszélyes környéken laknak.

Beletörődöm abba, hogy egy tök ismeretlen családhoz kerülünk minimum egy hétre, annak ellenére, hogy nagyon nincs ínyemre ez a dolog. Nem akarom elhagyni a házat.

- Több optimális családot is számba vettünk, akikhez szívesen elhelyeznénk Önöket. A döntés Önökön áll – az asztalra rak három darab fényképet felém fordítva, de egy pillantást se vetek rájuk.

- Szóljak a testvéremnek?

- Ha úgy érzi, hogy nélküle nem tud dönteni.

Helyeslően bólogatok, majd felállok, és sietősen felszaladok az emeletre.

Kyumin még mindig alszik. Egyszerűen nincs szívem felébreszteni, mégis megközelítem a kis, pihegő testet, és egy csókot nyomok a homlokára.

Apró szemeit feltárja, kómásan pislog egyet-kettőt, s rám mosolyog.

- Mi az? – kérdezi cincogva.

- Kyumin, le tudnál velem jönni egy kicsit a nappaliba? Itt van egy bácsi, és szeretne tőled kérdezni valamit.

Kyumin zavarosan bólint egyet, de látszik rajta, hogy nem fogta fel, nem érti, hogy mit akarhat tőle egy idős férfi, és miért van itt a házunkban.

Megragadja a kezemet, és együtt visszamegyünk a fogadószobába. Kyumin kissé félve fogadja a férfit, mögém bújva közelíti meg a díványt, amire leül, de a kezembe még mindig szorosan csimpaszkodik.

- Köszönj – suttogom a fülkagylójába, de mintha a falnak beszélnék. – Ne legyél ennyire illetlen, köszönj a bácsinak.

Kyu megrázza a fejét, de egy percre se venné le a szemét az úrról. Rémült tekintete egyáltalán nem sejtet jót.

- Kyumin, figyelj csak, itt van három család a képen. Megmondanád nekem, hogy melyik tetszik a legjobban? – mézes-mázossá, csöpögőssé válik az úr hangja, de a testvérem ezt sem fogadja jól, ezért én is megpróbálom.

- Figyelj, Kyu, nézd meg őket velem – felemelem a három képet, és mint egy legyező, szétcsúsztatom őket, hogy mindegyik jól látszódjon egymás mellett is.

Tekintetem gyorsan végig szalad a képeken. Az összesen mű mosoly, integető alakok, kutya, ami csalogató a gyerekek számára, és mindez egy nagy ház, vagy éppen kúria társaságában, ami szinte virít a képen, még akkor is, ha az a háttérben található. Teljesen sablonosak, mintha csak a Google-ről szedték volna le a képeket.

    Nem tetszésem az arcomon is igen csak megjelenik, mire a férfi komorrá válik, és fürkészni kezdi a fejemet.

   Visszadobom a képeket az asztalra, és nemes egyszerűséggel kijelentem: - Nekem egyik sem tetszik. Kyumin, neked?

- Ü-üm – rázza meg hevesen a buciját.

- Pedig kénytelen választani.

- Majd a barátnőmnél, Yuránál eltöltjük az időt, az ő szülei kedvesek, biztosan befogadnak.

- Attól tartok, hogy ez nem megoldás.

- Ó, dehogynem. Mit kell ezt ennyire túlbonyolítani? Ezer meg ezer papír kitöltése várna magára, ha most egy hétre lepasszolna ezekhez a családokhoz, aztán csinálhatja elölről az egészet, miután meglesz a családfakutatás eredménye. Ez az opció mennyivel kedvezőbb Ön számára?

   A férfi teljesen megilletődik. Csapdába csaltam. Ebből Ő már nem fog jól kijönni, és ezt büszkén nyugtázom el.

- Rendben, legyen – adja fel. – Ettől függetlenül én elkísérem Önöket ahhoz a családhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban oda kerülnek.

- Ahogyan Ön akarja – mosolyogva vágom hozzá a szavakat.

- Pár óra múlva visszajövök, addig legyenek összekészülve, majd én odaviszem Önöket a barátnőjéhez.

- Rendben.

- Akkor, nem is húznám tovább az időt. A viszontlátásra – meghajol, és könnyedén elhagyja a nappalit. Alig pár másodperc múlva pedig a teljes házat.

- Kyu, ugye te is tudod, hogy itt maradunk?

- Mit fogunk csinálni?

- Elmegyünk Yurához, ez a fószer megbizonyosodik arról, hogy jó kezekbe kerültünk, aztán lelép, mi meg visszajövünk ide.

- Szerinted nem fog minket keresni Yuráéknál?

Legyintek. – Ugyan már, csak nem fog minket megfigyeltetni. Szánalmas húzás lenne tőle.

- De miért akarsz ebben a házban maradni?

- Nem látok reményt arra, hogy valaha is újra lássuk ezt a házat. Szeretném, ha minden percünket itt tudnánk tölteni kettesben, és olyan dolgokat csinálni, amiket régen csináltunk. Illetve…

- Mi az?

- Valahogy ki fogom nyitni az alagsor ajtaját… Kyumin, apa már évek óta lejárt oda. Biztosan tele van olyan dolgokkal, amik fontosak lennének számunkra, vagy legalább valami kis emlék, amit megőrizhetnénk róla.

- Az van itt fent is.

- De biztos vagyok benne, hogy a lentiek sokkal értékesebbek. Nem hiába tartja őket odalent.

- Nem tudom Haejin, én sosem szerettem az alagsor közelében tartózkodni. Már a lakat látványától is kiráz a hideg. Egyszer-kétszer pedig hangokat is hallottam lentről.

- Biztos csak apa volt – rántom meg a vállam semmitmondóan.

- Nem, Haejin. Apa a konyhában főzött akkor…