1. fejezet

    Emlékszem, amikor kicsi voltam, apa sosem engedett le az alagsorba.

Ő minden nap minimum egyszer eltűnt abba a helységbe, s sokáig fel sem jött. Legtöbbször egy kondér étellel ment le, de nem olyanokkal, amiket mi valaha is ettünk. Fura, undorító szagú és kinézetű kotyvalékokkal, amiket mindig délután főzött meg. A gusztustalan szagra ő már teljesen immunis volt, nem úgy, mint én. Mindig hányingerrel hagytam el a konyhát. Már a falak is beszívták az elviselhetetlen szagot.

A kondér pedig mindig üresen került a mosogatóba.

      Az alagsor ajtaját egy helyes kis lakat zárta, ami úgy szúrta a szememet, mint a holló szemét a csillogó értékek. Piszkosul ki akartam nyitni.

Apa minden alkalommal odafigyelt arra, hogy helyesen zárja be az ajtót, még akkor is, amikor éppen lent tartózkodott. Igen, többször próbáltam utána osonni, de a válaszajtó minduntalan nem akart megnyílni előttem.

    Egy nap azonban minden megváltozott...

      Az óra csipog, a végtagjaim azonban elernyedve ellenzik a bármifajta mozgást a testemnek.

- Ah, a kurva anyádat csipogj! - a takaró alól kibújtatva kómás fejemet, erősen rácsapok a digitális órának is funkcionáló riasztóra.

Több percen keresztül csak forgolódom csukott szemmel, s közben átkozom az iskolát gondolataimban.

A szundi újra megszólal, így kényszeredett nyögések közepette felülök az ágyban.

Hatalmas ásítást követ még egy annál is nagyobb, majd nehézkesen, de ráveszem magamat, hogy kidugjam a lábaimat is a takaró alól.

A puha szőnyegbe mélyesztem párnácskáimat, s felegyenesedem. Minden tagom el van lazulva, csontjaim recsegnek-ropognak, ahogyan egy-egy lépést teszek az ablakom felé.

Megragadom a redőny zsinórját és egy erőteljest rántok rajta, még ha az borzalmasan is esik izmaimnak.

Retinám majd kisül a fénytől, ami oly hirtelen érte őt. A tortúrán részt vett szemeimet erősen megdörzsölöm, majd pár nagyobbat pislogok, mire észhez térnek.

Az utca nyálkás, a szokásos tavaszi zápor este benedvesítette az egész környéket. Halvány köd terül el a házak között. Az ég szürke. Sejtéseim szerint maximum 10°C lehet odakint, így magamban hamar eldöntöm, hogy milyen ruha lesz a legmegfelelőbb ehhez az időhöz.

Odalibbenek a szekrény elé, amit széttárok, és gőzerővel nekikezdem feltúrni az unalmasabbnál unalmasabb és régebbinél régebbi darabokat, amiket már az Istenért se húznék fel, talán még itthon sem.

Mire a kupac végére érek, szembesülök vele, hogy bizony a vörös csipkés felsőm nem a szekrény egyik kupis polcán hever, hanem a ház valamelyik másik részlegében. Az egyetlen hely, ahol még szoktam öltözni, az a saját fürdőm, így célállomásként tűzöm ki azt, mint utolsó lehetőség.

A kis ruhatartón alig van pár textil, ami tőlem nem megszokott, - el is csodálkozom - de egyik sem vörös, sem csipkés. Sóhajtozva emelem fel a szennyes tartó tetejét, ami szinte tele van. Természetesen ott hervad a szeretett felsőm kissé összegyűrve. Reménykedve szagolom meg hónalj tájt a ruhát, amit undorodva vissza is dobok oda, ahonnan jött.

Elszomorodva töröm tovább a fejemet, hogy mit is húzhatnék fel, miközben a mosdó elé lépek, s kikapom az egyetlen fogkefét a pohárból. Jó sok sűrű pasztát nyomok rá, s bekapom egybe a fogkefe fejét. Keményen surrolni kezdem makulátlan fogaimat. Gondolataim azonban még mindig a komód tartalmának lehetséges, szóba jöhető opcióit veszem számba.

Türelmetlenül kiköpöm a mentolos habot, s lemosom számat, illetve cicamosdással kicsit az arcomat is áttörölgetem. Kicsörtetek, s újra a ruhák rengetegébe vágom magam.

Sok-sok repülő anyag, és bizonytalan összeállítások után végre megszülöm az eredményt, és gyorsan magamra is rángatom a göncöket.

A konyhába menet elhaladok az alagsor mellett, aminek lakatját, mint egy megszokásból, de megragadom. Megforgatom, a kilincset lenyomom, de az ajtó ismételten nem mozdul, ezért tovább megyek, ahol az ismerős szag egyre erősödve jelenik meg a levegőben hányingert keltve.

   A hűtőt kinyitom, s kiveszem a tejet, hogy elkészíthessem a szokásos reggelimet, vagyis a fél liter tejeskávémat, ami nélkül az életem nem élet. Jó melegen és két darab édesítőszerrel a legfinomabb. Bevedelem, ahogy elkészül, aztán folytatom a minden napos rendszereim következő lépésével. Miután elvégeztem ügyes-bajos dolgaimat, az előszobába megyek, hogy felhúzzam a további ruhadarabjaimat, vagyis a kabátot és az elmaradhatatlan kis barna csizmámat.

Vállamra kapom a tatyómat, és lecsekkolom az időt mobilomon. A buszom pontosan húsz perc múlva jön, tehát ha kényelmesen elindulok most, akkor bőven elérem.

    Így is lett.

A buszról leszállok, s újra használatba veszem a lábaimat. A buszmegállótól az iskola alig öt percnyire van, azt az öt percet is görcsbe rándult gyomorral teszem meg. Izgulok, mert ma dolgozat. Kémia, az a kedves tantárgy, amelynek a kapcsolata velem fényévéknyire áll a többihez képest. Igen, baromira rühellem, mert semmi értelmét se látom, bár apa szerint hasznos tantárgy. Én ezt a hasznot még nem véltem felfedezni a mindennapi életemben.

- Haejin! - hallom a kiáltást mögülem, bár elég távolról érkezik.

Megfordulok, de hirtelen nem tudom eldönteni, ki szólított, mert rengeteg diák jön ugyanabból az irányból.

      Várok, egy-ketten elhaladnak mellettem, de egyik sem az én nevemet kiáltó emberke az. Türelmetlenül nézelődök körbe, majd megakad a tekintetem egy futó, molettebb alakú leánykán, aki mosolyt csal az arcomra. Lihegve, kipirosodott orcával fogad szoros karjaiba. - Yura! Szia. - üdvözlöm. - Megvagy?

- Hah, igen, csak várj, hadd... fújjam ki kicsit... magamat - lihegi.

- Persze, nyugodtan.

Vesz egy jó mély levegővételt. - Oké, most már mehetünk.

     Yura az osztálytársam és a barátnőm is. Nem túl sok embert engedek a közelembe, és a fura természetemből adódóan nem is nagyon akarna közeledni felém bárki, aminek őszintén örülök. Yurát sem mondom a legjobb barátnőmnek, mert számomra ilyen fogalom nem létezik. Ettől függetlenül nála jobb társaságot tényleg nem találtam. Megértjük egymást és nagyjából egy hullámhosszon vagyunk.

- Nem parázol a dolgozat miatt?

Megrántja a vállát. - Tegnap sokat tanultam rá. Kipróbáltam azt a módszert, amit a japánok használnak a tanulásra. Nemrég olvastam neten.

- Bevált?

- Nem. Elaludtam a könyv felett, és hiába húzta a hajamat a csipesz, nem érdekelt akkor sem.

- Yura, nem akarok egyest...

- Nem is fogsz kapni azt. Majd megpróbálok segíteni, még ha képtelenség is.

      Nem igazán sikerül megnyugtatnia, de beleegyezem, s elfogadom az ajánlatát.

- Üljetek le! Donghwan, kérem, ossza ki a dolgozatokat. Abban a percben, ahogy megkapják, nekikezdhetnek. Harminc percük van befejezni.  - A tanárnő robotosan helyet foglal az asztalánál, s a napló fölé hajolva jegyzetelni kezd, míg én üres tekintettel végigfutom a lapot, melyen kerek hat darab feladat villog, nekem mégis mindegyik szövege olyan kínai. Titokban reménykedem, hogy valami fog történni, ami megzavarja az órát, így lőttek a dolgozatnak. Bármi történhetne! Bármi az ég világon, csak had ne kelljen megírnom...

       Számat tépkedve nekiállok az első feladatnak, aminek a felét tippelgetve, de megoldom. A második felét átugrom, majd kifürkészem a visszamaradott feladatokból, hogy melyik az, amit még talán meg tudok oldani.

Már csak tizenöt perc.

       Körültekintek. Mindenki bőszen jegyzetel, ami eléggé kétségbeejtő tény.

Letörlöm megizzadt homlokomat, majd fülelni kezdek. Hangos léptek zaja szűrődik be a folyosóról. A magas sarkú magabiztosan és gyorsan közeledik felénk, majd egy röpke percre elhallgat, s a következő pillanatban már egy másfajta zaj kelti fel már mindegyikünk érdeklődését.

- Elnézést Ms. Jeon a zavarásért, de elkérhetném Öntől Lim Haejin-t. Nagyon fontos közölnivalóm van számára! - Az osztályfőnököm szeme elkeseredetten csillan rám. Rendkívül megijeszt a viselkedése.

Ms. Jeon nem nézi jó szemmel ezt a váratlan kis affért, de kénytelen lepasszolni az osztályfőnökömnek. - Haejin, elmehet.

Kicsit megnyugodva kiviszem neki az elég gyatra dolgozatot, leteszem az asztalára, majd egy cinikus pillantást vet rá. – Jövő héten újraírhatja.

- Köszönöm - illedelmesen meghajolok előtte.

Táskámat gyorsan összeszedem, és kirohanok a folyosóra. Mrs. Son megragadja a vállamat, és maga felé fordít.

- Haejin, mint tanárod, kötelességem elmondani neked, hogy a kórházból hívtak fel engem téged keresve. Haejin, én nagyon sajnálom... - könnyező, tükrös szemgolyója aggodalmat kelt bennem. Több kérdés sodor végig rajtam, de egyelőre egyikre se kapok választ.

Félek.

- Mi történt? - suttogom elhaló hangon, már magam is könnyezve a rémülettől. Akarva, akaratlanul a kórház hallatán, és Mrs. Son együtt érző tekintetéből ítélve az életem egy újabb fordulóponthoz ért. A kérdés az, hogy mekkora lesz ez a gyökeres változás.