2. fejezet

- Az édesapád...

- Mi történt vele? - hisztérikusan felkiáltok. A folyosó zeng a hangomtól, ami több ajtó nyitódását eredményezi és sok árgus szemeket.

- Gyerekek, menjetek vissza a termekbe! - szól rájuk idegesen az osztályfőnököm.

- Mrs. Son, mi van az apámmal?

- Balesete volt.

    Testem megfagy, agyam nem dolgozza fel az információkat. Fej rázva bámulok magam elé, és realizálom a hallottakat. - Hol van? Meg kell látogatnom! Hogy jutok oda?

- Nem, nem érted Haejin... Az édesapád távozott az élők sorából.

Néma csend honol. Bennem az üres szavak csengenek, amiket képtelen vagyok felfogni. Nem, nem akarom elhinni.

- Hmpf, nem, az nem lehet. Apa él, és maga csak szórakozik velem! - elvesztem épelméjűségemet.

- Haejin, higgy nekem!

- NEM! Hagyjon békén! Hívja fel őt, és nyugtasson meg, hogy minden rendben, tudom, hogy él! TUDOM! Maga meg ne hazudozzon, szánalmas vicc volt ez!

- Haejin, nyugodj meg, kérlek - vállamnál fogva lenyom egy székre, de én ellököm, mire elesik, és a kezembe ragadom a vas és fém tákolmányt, majd a magasba lendítem.

- MONDOM, HOGY NE NYÚLJON HOZZÁM! - S ezzel a kijelentéssel meglendítem felé a széket, ami azonban megakad, és erősen visszaránt engem is a hideg kőre küldve.

       Sírva fakadok. Nem csak a külső fájdalmak miatt, amit a biológia tanár okozott nekem azzal, hogy visszarántott a székkel együtt, még mielőtt bántottam volna a tanárnőt, hanem a belsők miatt is.

Szívem majd megszakad, hatalmas nyomás nehezedik rá. Eszmém még mindig azzal nyugtatgatja magát, hogy apa él, apa még itt van és vigyáz ránk. Rám és a tesómra, Kyuminre.

Tudat alatt azonban tisztában vagyok a valósággal, nem áltatom szívemet dajkamesékkel. Egy tanár nem hazudna nekem.

- Haejin, állj fel. Beviszünk a tanáriba, hogy ne zavarjuk az órákat - megragadja csuklómat a biológia tanár, de én erőszakosan igyekszem kirángatni markából a végtagomat.

Karmolok, megpróbálom megharapni, de egyik sem segít. Nem ereszt annak ellenére, hogy közveszélyessé váltam. Egy szörnyeteg vagyok.

- Haejin, állj fel az Isten szerelmére! - néz rám az osztályfőnököm, aki a földön ülve firtat aggodalommal teli pillantásokkal.

    Megmakacsolom magamat, s foggal-körömmel küzdve igyekszem megkapaszkodni egy padba, ami a folyosón tartózkodik, míg a biológia tanár lábamnál fogva igyekszik húzni a hideg kövön. Ő is feladta már azt a reményt, hogy én valaha is a saját lábamon fogok elgyalogolni a tanárihoz. Nem is lenne erőm hozzá. Így is megfáradtam már a nagy küzdelemben.

Minden kéztől sikerült végre megszabadulnom, s pihegve támasztom testemet karjaimmal, hogy kifújjam magam.

    A csengő azonban mindent megzavar. Abban a percben, ahogy megszólal, mozgolódások ezrei válnak halhatóvá, s sec-perc alatt több száz diák lepi el a folyosókat. Az érdekes szituáció, amely a 202-es terem előtt keletkezett, minden nebuló érdeklődését felkelti.

Hangos és halk megjegyzések repkednek körülöttem, majdnem mindegyik bántó hatású.

„Mi történt veled, te patkány?” „Nocsak, csak nem megkapta a neki járó fájdalmat?” „Nézd, sose láttam még Haejint sírni. Lehet jobb is.” „Merre van az a dagadék barátnője? Látni akarom, ahogy vigasztalja.”

- Fejezzétek be! - üvölti Yura, aki előre törte magát a nagy tömegben. Ahogy észrevesz az emberkoszorúban, amely körül ölel engem, abban a pillanatban letérdel mellém, és nyugodt hangon arra kér, hogy menjek vele.

Remegő karomat megragadja, és óvatosan segít felállni.

- Beviszlek a tanáriba, jó? - kérdezi mértékletesen, mintha félne a válaszomtól.

- Yura... Vigyél apához... - suttogom.

- Rendben, akkor haza viszlek, csak előtte elkéretőzünk.

Vicces, hogy Yura még nem tudja. Nem is sejti. Mégis megnyugtat, hogy ő még abban a hitben él, amiben én, annak ellenére, hogy én tisztában vagyok az igazsággal.

- Elengednének úgyis. Yura, menjünk most – kérlelem.

Látom rajta, hogy nem akar törvényt szegni, de a kialakult helyzet miatt mégis enged magának. - Legyen. Menjünk.

- Apa, itthon vagy? – üvöltöm, de a kérdés szívfacsaró fájdalmat okoz. Összeesek a küszöbön, és hangos sírásba kezdek. Olyanba, amelyet már egy ideje visszafogtam, ezért még hangosabb az előzőeknél.

- Mi történt Haejin? – guggol le mellém Yura. - Baj van?

Vöröslő arcomat felé szegezem, duzzadt szemeimből folyó könnyek elmossák a barátnőm arcát.

- Igen. Nagyon nagy baj van – beleborulok az ölébe, és ott folytatom a zokogást.

- Mi az? - fekete fürtjeimet kisimítja arcomból.

- Apa... Apának balesete volt! - erősen megkapaszkodom Yura szoknyájába és úgy sírok, ami előidézi a régi szép időket, amikor is elestem, és anya ölébe kötöttem ki, akinek szoknyáját gyűrögetve a markomban nyugodtam le.

Yura némaságba burkolózik, talán ő is elérzékenyült, vagy talán csak sajnál.

      Életemben először látom olyan sanyarúnak a sorsomat, hogy még én is megsajnálom magamat. Anyám nincs, most már apám sem, csak én, egyedül, 17 évesen, be sem töltve a 19-et, semmilyen támogatás nélkül, nem a legjobb anyagi háttérrel kell gondoskodnom kettőnkről. Még a gyámügy is ránk telepedhet két évre, azt pedig végképp nem akarom.

- Mi lesz most velem? – tanácsért fordulok Yurához.

- Én sem tudom – rázza a fejét boldogtalanul. - De kilábalunk ebből a helyzetből. Segítek. Én is, és a szüleim is. Most gyere, állj fel, felviszlek a szobádba.

- Nem - ellenzem.

- Haejin, ne csináld ezt. Tedd, amit mondok. Pihenned kell!

- Vigyél apa szobájába! – kiabálom, mintha anélkül meg se hallaná Yura, pedig valójában magam miatt ordítozom. Én nem hallok a saját gondolataimtól.

- Odaviszlek. - A kijelentésem csekély reményt adott neki, ami azt illeti, hogy legalább valahová is elvihet engem, nem kell továbbá a küszöbön itatnom az egereket úgy, hogy a fél szomszédság hallja a keserves üvöltéseimet.

Felsegít a lépcsőkön. Benyit a hálóba, és letesz az ágyra. Puha, kasmír takarót terít rám, és leül az ágy tövébe.

- Köszönöm - rekedt hangvétellel megköszönöm kedvességét.

- Nincs mit.

Lentről hangos csörömpölés érkezik, mire mindketten összerezzenünk.

- Mi ez? - kérdezi.

Azonnal az alagsor villan be, de ezt az ötletet hamar el is vetem. - Nem csuktuk be a bejáratit. Yura, valaki ólálkodik itt!

Vacilál. Látom rajta, mert megint harapdálja a szája szélét. - Lemegyek, megnézem.

- Nem! Egyedül nem engedlek le.

- De te nem jöhetsz. Óvatos leszek.

Feláll mellőlem és egyszerűen kisétál, majd rám csukja az ajtót.

       Hangos szívverésemtől alig hallom, hogy mi történik odakint. Baromira izgulok és nagyon fáj a hasam.

Pár perc elteltével egy kiáltás söpör végig a házon. - Yaaa! Nem hiszem el! Kiyumin!

Yura idegesebb, mint valaha, de mégis megnyugszom, mert nagy valószínűséggel az öcsém volt a zaj forrása.

Egyre közeledő léptek kopogása jelzi, hogy a barátnőm már nem egykén jön vissza.

- Csak az öcséd volt - szúrós tekintettel pillant a pöttöm fiúra, aki ágyúgolyóként veti be magát mellém, és kisírt szemekkel vet rám egy pillantást, majd szorosan mellém bújik.

- Jól van Kyumin, nem lesz semmi baj - csitítom a 9 éves fiúcskát, bár nagy valószínűséggel csak áltatom azzal, hogy nem lesz semmi, mert igenis lesz. Ezek után már csak bajok lesznek. - A suliban tudtad meg?

Bólint. - A kórházban van még?

- Már nem hiszem...

- Mikor láthatjuk?

- Kyumin, én nem akarom, hogy lásd...

- De látni akarom! – hisztérikusan csap a takaróra.

- Nem szeretném, hogy 9 évesen ilyeneknek legyél a szemtanúja - felveszem a szülő szerepet. Mostantól nekem kell gondoskodnom a tesómról, és úgy kell nevelnem, ahogy azt én látom helyesnek.

- Legközelebb lehet, hogy csak a temetésen láthatod – jegyzi meg igen csendes hangvétellel Yura, úgy, mintha nem akarná megzavarni a párbeszédünket, de egy mellékesként mégis csak ki szeretné fejteni a mondandóját. - Ha most nem haragszotok meg, én elmegyek. Szükségetek lesz egy kis nyugalomra.

Bólintok. - Mindent köszönök – szorosan magamhoz ölelem a lányt.

- Holnap jövök, meglátogatlak titeket – teszi hozzá, még mielőtt kimenne az ajtón. - Sziasztok!

Intek egyet, s abban a percben, ahogy a fa ajtó újra visszakerül a keretbe, az apró, erőltetett mosolyom lehervad, és újra egy csúnya görbületet képez.

- Hiányzik – szipogja Kyumin.

- Nekem is. El sem tudom mondani, mennyire. De vedd úgy, mintha csak nyaralni ment volna.

- De nem megy... Ő már sosem tér vissza!

- Anya is elment nyaralni, mégsem tért vissza hozzánk – mondom még mindig fájó szívvel. Hiába történt 6 éve, ez a seb még mindig nem gyógyult be, sőt, mondhatni a mostani dolog még jobban fel is szaggatta. Ha lenne anyánk, talán most nem lenne oly nehéz. Jobb kilátásokkal rendelkeznénk, de így még az is csoda lesz, ha életbe tudunk maradni.

- Szerinted eljönnek értünk? – félőn tekint rám tükrös íriszeivel Kyumin.

- Kik?

- Hát bekerülünk az árvaházba?

- Nem, nem tudom. Eldől ez még. De Kyu, most aludj, szükséged lesz a pihenésre. Én is ledőlök veled.

- Nem tudok aludni.

Megrázom a fejemet. - Én sem, de muszáj. Lehet, tisztábban tudunk gondolkodni, ha alszunk egyet. Csak próbáld meg az én kedvemért.

   Begubózik a karom alá, mint egy kiskutya, összegömbölyödve fekszik, lehunyt szemekkel, várva, hogy az álom megtalálja.

Én meg, mint a védelmező nőstény körülölelem testemmel a kisebbet.

    Nehezen sodor el az álom, mert a sok cikázó gondolat nem engedi, de végül sok erőfeszítés után sikerül a nagy áttörés.

        Erőteljes kopogás zavarja meg a kellemes pihenésemet. Felemelem a fejemet, s azonnal megérzem a sajgó halántékomat. Szemeim összetapadtak a sok megszáradt könnycsepptől, a karom pedig elzsibbadt a kényelmetlen testpozíciótól.

Nem akarom felébreszteni a testvéremet, ezért nagyon óvatosan kelek ki mellőle az ágyból, s a lehető legcsendesebben osonok ki a szobából. Álmosan lebaktatok az emeletről, majd a bejáratihoz kászálódom.

- Nyitom! – jelentem ki, de előtte a kukucskálón kilesek, hogy végig mérhessem a vendégünket. Egy negyvenes férfi öltönyben. Elég hivatalos, komor arccal. - Honnan jött? – teszem fel a kérdést, még mielőtt szabad utat engednék neki a házba.

- Gyámügy – érkezik a válasza, amely teljesen lelomboz.

     Az ajtó láncos zárára lesek. A golyót már félig kicsúsztattam a járatából, és a kulcsot is elforgattam már a zárban. A golyót először visszahúzom a végébe, aztán mégis meggondolom magamat, és kiszedem a helyéről. A bejáratit kitárom a férfi előtt.

- Jó napot kívánok! – hangsúlyozza.

- Ennél rosszabb már nem is lehetne – mormogom az orrom alatt.

- Tisztában vagyok a helyzetével Miss Lim. Ezért is jöttem olyan sürgősen. Betetszene engedni?

Szívem szerint rávágnám az ajtót, de abban a szent minutumban elveszteném minden lehetőségemet, amit talán, ha kedves vagyok, akkor ki tudok csikarni belőle.

Elállok az útjából, szabad teret adva neki a bemenetelhez.

- Tessék, csak bejönni. - Ezzel a beinvitálással engedtem be magamhoz magát az ördögöt. Rettenetesen izgulok.