6. fejezet

    Alig nyúltam a tányéromhoz. Yura édesanyja finomat készített, de a gyomromban kavargó izgalom mérhetetlen hányingert keltett odabent. Egy falattal se tudtam volna letuszkolni a torkomon két kanálnál többet.

   Rosszullétemben otthagytam tiszteletlenül az asztalt, és elvonultam inkább a nappaliba, ahol a magány fogadott. A barátnőm szülei nem sértődtek meg cselekedetemen, tekintettel voltak az állapotomra.

- Haejin? – gyengén rákoppint a választófára Yura, s választ nem várva benyit a társalgóba.

Az összekuporodott alakomra aggodalmas tekintettel néz. – Minden rendben?

- A legkevésbé sem – válaszolom váll rántva. Lehet, hogy problémám van, de ezzel a jellel igyekeztem kifejezni azt, hogy nem akarom túlságosan kifejteni.

És ezt Yura meglepően jól értelmezi. – Értem. Biztosan nem akarsz többet enni?

Megrázom a fejemet.

- Jól van, akkor nem erőltetem.

Néma csendben ülünk tovább. Nem az a tipikus kínos csend ez. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindketten a mély gondolatok rabjává váltunk, és nehezen szabadulunk onnan. Lehetséges, hogy meg fogjuk osztani egymással, de az is lehet, hogy nem.

Én biztosan nem. Csak újabb vitát szítanék. Ez pont az a dolog, amiről Yurának nem kell tudnia, mert az egyességünkre káros tényezőről van szó.

   Azonban az Ő gondolatait nem tudnám kitalálni. Ritkán látom őt ily módon transzba esni. Hirtelen el is tereli a figyelmemet, és már csak azon kapom magamat, hogy folyamatosan Yura elködösült tekintetével próbálom felvenni a kontaktust, de képtelen vagyok sötét íriszeimmel kizökkenteni őt. Más testrészemet azonban nem vetem be. Nem akarom megijeszteni egy rögtönzött mozdulattal. Hagyom, hadd utazzon, míg Ő maga vissza nem talál a Földre.

    Mozart zenéje polifonikus változatban kizökkent mindkettőnket. Egyenest az ajtóra bámulunk, és várunk, hogy történjen valami.

A konyhából azonnal érkeznek a zajok. Yura egyik szülője elhagyja azt, s az előszobába csoszog itthoni papucsában. A zömökebb léptek alapján szinte biztos vagyok benne, hogy ez az édesapja, de nem merem állítani 100%-osan.

    A kulcs kétszer is kattan a zárban, az ajtó megnyikordul, nekicsapódik kissé a falnak a kilincs, majd alig pár másodperc múlva egy ismeretlen férfi hang zengi át az előszobát, amelyből nyílik a nappali.

Ez a hang kellemes, mély hangtónusú. Emlékeztet egy szinkronizáló idős úr hangjára a televízióban. - Jó estét kívánok! Remélem nem zavartam meg semmit! – udvariasan indít.

- Jó estét Önnek is. Nem, dehogy.

- Kim Sunwook, hagyatéki gondnok – mutatkozik be.

- Yoon Jungsu – hallom Yura apját. – Tessék beljebb fáradni!

    Az ajtó hamarosan becsukódik.

- Önöknél tartózkodik egy bizonyos Lim Haejin nevezetű lány, és testvére, Lim Kyumin? – a neveket kihangsúlyozza.

- Igen, itt vannak.

- Beszélni szeretnék velük.

- Máris… - Yura apja egy kissé határozatlan. Kyumint kéri meg elsőként, hogy hagyja ott a vacsorát, majd a nappaliba vezeti mindkettejüket.

Kényelmes pozíciómból kikászálódva rendes ülési formát veszek fel, amiket a nők szoktak, ha hivatalos ügyintézésről van szó. Barátnőm ugyanezt a példát követi. Kyumin pedig közöttünk foglal helyet.

- Nyugodtan üljön le – kínálja hellyel Mr. Yoon a férfit. Leül velünk szembe így végre felfedezhetem az arcát. Részenként azonosítom, elemzem ki a fejének minden egyes részletét, és következtetéseket vonok le belőlük.

   Kissé európai stílusú szeme körül már megülnek a szarkalábak, de ettől függetlenül is csodaszép, igéző tekintete van. Szája vékony, repedezett, orra egyenes és kicsi. Haja tövében még előfordulnak fekete hajszálak, de inkább a sötétszürke árnyalat uralja a koronáját. Teste kicsi, alacsony férfi, a fotelben, melyben Yura édesapja szokott ülni, még kisebbé teszi Őt. Vicces látvány, de határozott ülése mégis kihangsúlyozza, hogy akármennyire is kis ember, mindenképpen magasabb ranggal rendelkezik hozzánk képest, és fontos, hivatali szerepet tölt be. Ennek ellenére is kedves a mosolya, és egyáltalán nem rémisztő. Közel sem olyan barátságtalan, mint a gyámos férfi. A gyomorgörcsöm is elillan, megnyugtat a jelenléte.

- Na – összecsapja tenyereit. – Tehát Önök lennének Lim Hankook gyermekei?

Egyszerre bólintok öcsémmel.

Yura apja csendben kioldalaz a nappaliból, magunkra hagyva minket az úrral.

- És magácska ki tetszik lenni? – széles vigyorral fordul Yurához, aki pironkodva megigazítja haját.

- Én, öh… Yoon Jungsu lánya lennék.

- Ó, értem! Tehát maguk barátnők?

- Igen – válaszolok.

- Értem. Kedves a szüleitől, hogy így befogadták a barátnődet, és a testvérét – néz az öcsém mellett ülő lányra újra.

Közvetlen kommunikációja teljesen feloldja a hangulatot. Bár még mindig zavarba érzem magam, ahogy a másik két mellettem lévő is, de ez csak természetes. A kezdeti nehézségeken túl kell esni.

- Nem kérdezősködöm tovább. Sejtem, hogy már nagyon kíváncsiak vagytok édesapátok végrendeletére. – Aktatáskáját óvatosan az ölébe emeli, s felcsapja rajta könnyedén a két kis pöcköt. Kitárja, s egy halom papír dől ki belőle a szőnyegre, illetve a fotelbe. Az Ő kofferja a legkevésbé sem rendezett. – A csudába, hogy ezt mindig eljátszom. A türelmüket kérem. – Viccesen mérgelődve hajol le a lapokért.

   Őszintén megsajnálom, de egyszerűen tétlen maradok. Merjek neki segíteni, vagy inkább ne nyúljak a hivatalos lapokhoz?

   Felállok a díványról, és leguggolok a fotel mellé. Nem utasítja el a lépésemet, ezért bátran felszedegetem a lapokat, ügyelve arra, hogy egyiket se gyűrjem össze.

- Köszönöm szépen – hálálja meg a munkámat széles görbületével.

Visszaülök a bemelegített helyemre.

- Ahj, komolyan mondom nektek, soha ne legyen belőletek hivatali ember. Ez a rengeteg papír a sírba visz! – mérgelődik tovább, miközben a szétcsúszott lapok közt kutat. – Áh, na megvan! – győzelemittasan kihúz a kupac közepéről egy hatalmas borítékot.

Megcsillan a szemem a láttán. Ficeregni kezdek.

  Ezt a fajta izgalmat Mr. Kim is felismeri, csak rosszul. – Megnyugodhat kedvesem, hagyott pénzt Önökre az édesapja.

Ez a kijelentése megsért. Puffogva vágok vissza: - Engem nem érdekel semmiféle pénz. Egyetlen dolog érdekel csak, és nagyon remélem, hogy az a tárgy ott lapul a borítékban.

Meglepi a válaszom. – Valóban? Hát, meglátjuk. Már nem emlékszem pontosan, hogy az édesapja miket is rejtett el ebben a borítékban. Már lassan meg van 10 éve, hogy nálam járt, talán kicsit kevesebb.

   Olyan régen? Olyan régóta számított arra, hogy Ő meghal? És akkor még Kyumin meg se volt, vagyis kimaradna az örökségből?

- Vagyis nem! Bocsánat. Pontosan 4 évvel ezelőtt újra meglátogatott, s ezt-azt átírt a papírokon – korrigálja magát.

Pillanatok alatt megnyugszom. Ez azt jelenti, hogy a tesóm sem marad ki semmiből.

- Még mielőtt felbontanám ezt, felolvasnám a végrendeletet.

Hatalmas gombócot tuszkolok le a torkomon. Nehéz erők árán csusszan csak le. Orrom elzsibbad, sós szemnedvem csípni kezdi a golyómat. Újra realizálódik bennem, hogy a szülőm, mely iránt a szeretetem mérhetetlen, nincs többé, s most utolsó szavait fogom hallani, de már nem az Ő szájából.