8. fejezet

    Félhomály ködösíti el a kis helységet. Épphogy csak beférek a lépcső alatti rejtett zugba. Ezt a helyet pár éve mutatta nekem Yura. Mindig ide bújik el, ha szörnyen telik a napja, s csak egy kis nyugalomra, magányra vágyik. Nekem is most pontosan erre van szükségem.

   Remegő kézzel emelem a térdeimre a fekete borítékot. Nedves szemeimet összeszorítom, ajkaimat erősen beharapom. Alsó, s felső párnáimat egyaránt. Már-már fáj az, ahogyan éles fogaim belevájódnak a húsomba. Még egy apró réteg bőrt is leszántok róla. Eszembe jut a régi szokásom, melyről nehezen szoktattam le magamat. Úgy néz ki a sok stressz hatására visszaköszön ez az ajaktépkedés.

   Körmömet a boríték csücskébe mélyesztem, a ragasztó elenged abban a percben, én mégis habozok. Nem merem tovább bontani.

Kopogás rázza fel a feszült légkört.

- Menj el – mondom felettébb nyugodt hangvétellel.

- Haejin, kérlek, engedj be. – Nem várt hang kéri a könyörületemet. Kyumin az. Őszintén megvallom, hogy Yurára számítottam.

- Kyu, légy szíves hagyj magamra. Ide amúgy sem férsz be.

Teste nekikoppan az ajtónak. Hátát végig súrolja a kidolgozott fán, s feneke lepuffan a padlóra. – Akkor is itt maradok! – jelenti ki dünnyögve.

Felsóhajtok, majd ott folytatom a tevékenységemet, ahol abba hagytam. Kyumin közbezavarása ébresztett rá, hogy már feleslegesen húzom az időt. Minél hamarabb meg kell tudnom, hogy mi lapul a borítékban, ezért vadul tépem fel a még visszamaradott ragasztócsíkot, s kirántom belőle a levelet. Még mielőtt bármit is tennék a levéllel, tüzetesen szétnyitom a borítékot, s átkutatom tekintettemmel. Semmi, teljesen üres. El is dobom.

   A levelet a térdeimre hajtom, szépen, kisimítva a lapot. Az első, mely feltűnik rajta, hogy nem éppen terjedelmes, s édesapám kacifántos betűi egész nagy mérettel lettek írva. Nehéz lesz elolvasni, főleg, hogy még a megfelelő fényforrás sincsen meg.

   Remegő kezeimbe veszem, és nagyon közel emelem az arcomhoz a lapot. A papír úgy reszket, mint a nyárfalevél.

Visszafojtott levegővel állok neki az olvasásnak.

   Haejin,

     Amikor már ezt a levelet fogod a kezedben, tudd, hogy már nem élek. Bármi is volt a halálom oka, az nem véletlen történt. Rajtad áll minden.    

 A szél süvít, a nyúl dobbant,

A mező újra zöldell,

A Nap lángja nagyra lobbant,

Suta őz a fa alatt legel.

O, de szegény pára,

Mi lesz vele,

Ha majd jön a medve?

Tán a kuvasz talál rája?

Egyet se csüggedj,

Te kedves szarvas,

Fürge vagy, s eszes,

ez a titok nyitja,ó, te édes. 

U.i.: Nincs sok időd Haejin. Sok sikert!

Szeretettel.:

Az édesapád.

    Ennyi. Ez az egész. Ez a nyamvadt vers, melynek egy szavát se értem, annak ellenére, hogy apa mindig ezt szavalta nekem. Semmi értelme. Egy gyermekmondóka, mely még csak nem is rímmel, és még a szerzője is ismeretlen.

    Feldúltan lököm ki az ajtót, mire Kyumin fájdalmasan felordít. Kicsit durván vágtam a hátának a fát, amit mélységesen meg is bánok, hisz nem ő tehet róla, mégis jól esett a bántása.

   Yura azonnal kiszalad az előszobába, hogy megnézhesse a jelenetet. Elsőként a földön síró Kyumint veszi szemügyre, majd rám sandít. Rám, akinek kezében ott hervad az összegyűrt lap, arcomról pedig csak a mérhetetlen düh tükröződik vissza.

   - Mi a baj? – Előre sejtettem, hogy ez lesz az első kérdése. Csak tovább dühített.

- Semmi – duzzogva ellököm az utamból, s kirohanok a bejárati ajtón. Elhagyom Yuráék házát.

   Ismeretlen utcán kóválygok. Kezemben továbbra is ott az összegyűrt papír. Ez az egyetlen dolog van csak nálam. Szívem szerint elhajítanám a messzeségbe, valami mégsem hagyja. Valami azt érezteti velem, hogy van jelentősége annak a versnek. Valamin átsiklottam az olvasása folyamán.

   Egy villanyoszlop fénye alá vándorlok. Az utca kihalt, ezért bátorkodom letelepedni a padkára két odakint parkoló autó közé.

   Leülök, s kihajtogatom a lapot. Újra. Vagy háromszor fut át a szemem a teljes hosszán, anélkül, hogy elolvasnám, mi is áll a szövegben, hisz magát a verset már szinte kívülről tudom.

   Unottan bár, de elolvasom azt is. Kétszer is. A hozzá csatolt szöveget is. Még az utóiratban is keresgélek egy rejtett üzenet után. De semmi. Erőteljesen nekidobom a lapot az aszfaltnak, és sírva fakadok.

  - Miért kellett így kibasznod velem, hah? – nézek könnyes szemmel a csillagos ég felé. – Most ez így jó? Hogy teljesen tudatlan maradok? Hogy tudom, nem véletlen haltál meg, mégsem tudhatom, hogy ki ölt meg téged? Mit akarsz tőlem? Ebből a pár szóból hogyan derítsem én ki, hogy mi is a valóság? MIT TEGYEK? MONDD MEG! – üvöltöm bele a sötétségbe.

   Már egy órája gubbasztok az utcalámpa alatt. Eddig egy elhaladó ember se vett észre, annak ellenére, hogy hangosan szipogtam. 

   A lágy szél a bal oldali kocsi alatt átfúj, s meggörgeti a galacsint képező levelet, mely már majdnem begurult a másik jármű alá. Épphogy sikerült megragadnom.

  Felállok, s úgy döntök, visszamegyek Yuráékhoz. Nem tölthetem idekint az éjszakát, s amúgy is kezd hűvös lenni. A házunk pedig messze van. S most akaratlanul is hányingert kelt a gondolat, hogy oda kelljen mennem. Egyszerűen nem lenne hozzá gusztusom. Egy kicsit sem, és ez az apámra visszavezethető haragom miatt van. Na meg az alagsor… Azonban Yurához sincs fintorom. Egy kicsit bánt, hogy nem is indultak a megkeresésemre. Egy óra alatt bőven megtalálhattak volna. Nem mentem én olyan messze… Vagy mégis? Hol vagyok én egyáltalán?  

7. fejezet

  Mr. Kim előveszi olvasószemüvegét, s orrnyergére helyezi. Komótosan megigazítja száránál fogva, majd a levelet, melyet a kezében tart, messzebb emeli, hogy jobban lássa a betűket.

- Elfelejtettem elhozni az olvasómat. Ne haragudjatok gyerekek, egy kicsit szétszórt vagyok ma.

   Zavartan, illedelmességből egy „Semmi gond”-al elintézem az egészet, bár egy kicsit valóban idegesít benne. Túlságosan is rá vagyok izgulva a levél tartalmára. Viszketni kezd a kezem, ha csak rá gondolok, márpedig más nem is lebeg a szemem előtt, csak az a kulcs.

   Megköszörüli a torkát, s belekezd a felolvasásba.

VÉGRENDELET

    Alulírott Lim Hankook (Ilsandong-gu, Goyang-si, Gyeonggi-do,  Dél-Korea,  1960. Március 20., Lim Seong Yeon, 999-4 Hwagok yuk-dong, Gangseo-gu, Seoul, Dél-Korea alatti lakos)belátási és cselekvőképességem teljes birtokában, befolyástól mentesen halálom esetére az alábbiak szerint rendelkezem:

1.       A természetben a 999-4 szám alatti (3451 hrsz) ingatlannak, illetve a rajta álló 3 szobából, konyhából, fürdőszobából, WC-ből, alagsorból – ennél a pontnál megfeszülök -, s kertből álló ingatlannak a tulajdonomat képező teljes része, tulajdonjogának örököse Lim Haejin (Hwagok yuk-dong, Gangseo-gu, Seoul, Dél-Korea, 1996. június 16. Chang Mi Rae, 999-4 Hwagok yuk-dong, Gangseo-gu, Seoul, Dél-Korea alatti lakos)(aki egyebekben a lányom ) legyen,)

2.       A hasonlóképpen különvagyonomat képező, és a Citibank fiókjánál lekötött 57863542-86214254-11754264 számlaszámon lévő összeg felének az örököse legyen Lim Haejin, másik felének örököse pedig legyen Lim Kyumin.

3.       Lim Haejin és Lim Kyumin köteles engem halálomig gondozni, ápolni és illőn, hamvasztással eltemettetni.

4.       Egyúttal Lim Haejinre hagyok egy borítékot, melyet rajta kívül senki nem bonthat fel.

Elvárom, hogy végintézkedésemet minden érintett tiszteletben tartsa. Jelennyilatkozatot ép elmével, szabad akarattal, minden befolyástól mentesen tettem.

Kelt. Seoul, 2014. 4. hó 25. napján.

   Azonnal felkapom a fejemet az utolsó pontnál. Milyen borítékról beszél? Lehet, hogy abban van a kulcs? Vagy más?

- A levél Önnél van?

- Igen, természetesen – nyugalommal veszi ölébe újra az aktatáskáját. Ezúttal sokkal óvatosabban. A lapok tetején hever az a boríték. Fekete, és kicsi. Még vaskosnak se mondható, így egy esetleges tárgy jelenlétét ki is zárhatom. Ebben bizony csak egy írott levél hever pár szóval.

   Félve nyúlok érte, hogy átvegyem. Lassan csúsztatom ki Mr. Kim ujjai közül. Úgy döntök, hogy nem nyitom ki addig, ameddig Ő el nem megy.

Ölembe helyezem, s úgy teszek, mintha tudomást se vennék a többiek meglepődöttségén. Azt várták mindannyian, hogy azonnal feltépem, és eszeveszettül futom át a sorokat.

- Nos, meg vannak elégedve? – teszi fel végül a kérdést.

- Nem, nem vagyok. Nincs szükségem se a pénzre, se a házra. Vagyis jelen esetben az utóbbira még igényt tartok, de a pénz engem nem érdekel. Már így is, úgy is hajléktalanokká váltunk Kyuval. Ha örökbe is fogad egy család, minden vagyonom hozzájuk kerül. Semmi értelme sincs annak, hogy az én nevemen van… - felháborodottságomat nem vagyok képes magamba fojtani.

- Ez nem egészen így működik. A rendeletbe az Ön, illetve testvérének nevére van írva a vagyon, vagyis mostantól Önök a jogos tulajdonosai. A bökkenő azonban, hogy míg be nem töltik a 19-et, addig bizony ehhez az összeghez nem nyúlhatnak.

- Sejtettem, hogy van valami hátulütője.

- Azonban egy kisebb vagyonnal most is rendelkeznek, amelyet édesapjuk otthon tárol. Nekem nem mondta el, hogy hol található ez a széf a házon belül, de ha jól sejtem, és nagy valószínűséggel így is van, akkor az Ön ölében nyugvó papíros éppenséggel ennek a széfnek az elhelyezkedését taglalja, illetve a kódját.

Akaratlanul is a halál színével megszínezett, tökéletesen összehajtott borítékra lesek, melyet sötétvörös viasz zárt. A pecsétet, mellyel lezárták, nem ismerem. A kidolgozott formát a fény felé fordítva közelebbről is meglesem. Egy címer helyezkedik el rajta, közepén egy túldíszített B betű. A háttérben 7 kis alak húzódik meg, alig kivehetően.

Összeráncolt homlokkal elemzem tovább, míg a többiek csendben figyelnek. Mintha valami csodára várnának tőlem, vagy arra, hogy kibontsam már azt a levelet, amit semmi eshetőségre sem akarok még megtenni.

- Na? – kérdezi Yura.

- Mi az? – kiábrándulok a mély gondolatokból.

- Nem bontod ki?

- Még nem. Ezt szeretném egyedül elolvasni, nyugalomban.

- Teljesen megértem a választását Miss Lim, de ha bármi kérdés merülne fel vele kapcsolatban, lehet én meg tudnám válaszolni. Ezért díjaznám jobban, ha most nyitná fel azt a borítékot.

Ellenkezem. – Nem. Esetleg, ha egy telefonszámot adna, nekem az is megfelelne, de semmi esetre se szeretném most meglépni a dolgot.

- Egészen idáig sürgetett. Netán inába szállt a bátorsága? Fél, hogy a levél, amely a fekete boríték mélyén lapul, nem olyan híreket közöl, amilyenekre számított?

- Nem. A saját reakciómtól tartok. Nekem szükségem van a magányra.

- Igazából én már elvégeztem itt a dolgomat, úgyhogy magukra is hagynám Önöket – kitornázza magát a fotelből gyenge, remegő karjai segítségével. A táskáját a kezébe veszi. – Ha bármi probléma merülne fel, ezen a számon elérhető leszek – nyújtja át a névjegy kártyáját.

Vonakodva veszem át tőle. Meg se nézem, csak zsebre vágom. Jól tudom, hogy ez nagyon csúnya dolog, és sértő is, de nekem nincs szükségem az Ő segítségére. Meg tudom oldani én magam is a családi ügyeimet, annak ellenére is, hogy már családom sincsen.

- Akkor hát, viszont látásra – meghajol.

Várva, hogy visszaszolgáltassam neki a tiszteletet, még vagy egy percen keresztül áll, s néz minket, mire türelmét vesztve, egy hangos sóhaj után elhagyja a feszült légkörű szobát.

Az arckifejezése is teljesen más lesz abban a pillanatban, ahogy átlépi a küszöböt.

- Mr. Kim? Végeztek? – jelenik meg Yura apja a konyhából.

- Igen.

- Akkor hát, köszönjük szépen a segítségét – kezet ráz vele, s többször is meghajol.

Kikíséri, még pár szót váltanak, sutyorognak, majd elköszönnek. Ezt követően becsukódik a bejárati.

- Ez mégis mi volt Haejin? – néz rám Yura, kicsit sem boldogan.

- Elvesztettem a türelmemet. Fukarnak nézett! Azt hiszi ez a pasas, hogy én végig azt vártam, hogy az apám megdögöljön, és megörököljem a pénzét! Felháborított.

- De Haejin, semmivel se lettünk előrébb. Semmit nem sikerült most elintéznünk. Még a végrendeletet sem érvényesítettétek.

- Nem érdekel! Majd ha észreveszi, visszajön. Amúgy is elege volt belőlem, és nekem is az ő szétszórtságából. Most miatta még egyszer szembe kell, hogy nézzek vele, csakhogy érvényesítsem azt a kibaszott lapot, és meglegyen az örökség, ami igazából nem is izgat. Nekem erre az egyetlen levélre volt szükségem – vágom az arcába. – Erre az egyetlen tetves papírra.

- Akkor miért nem nyitod már ki? – emeli fel a hangját türelmetlenségében.

- Már kismilliószor elmondtam. De tudod mit? Légy boldog, most kibontom – felállok, s kiviharzok a nappaliból.

6. fejezet

    Alig nyúltam a tányéromhoz. Yura édesanyja finomat készített, de a gyomromban kavargó izgalom mérhetetlen hányingert keltett odabent. Egy falattal se tudtam volna letuszkolni a torkomon két kanálnál többet.

   Rosszullétemben otthagytam tiszteletlenül az asztalt, és elvonultam inkább a nappaliba, ahol a magány fogadott. A barátnőm szülei nem sértődtek meg cselekedetemen, tekintettel voltak az állapotomra.

- Haejin? – gyengén rákoppint a választófára Yura, s választ nem várva benyit a társalgóba.

Az összekuporodott alakomra aggodalmas tekintettel néz. – Minden rendben?

- A legkevésbé sem – válaszolom váll rántva. Lehet, hogy problémám van, de ezzel a jellel igyekeztem kifejezni azt, hogy nem akarom túlságosan kifejteni.

És ezt Yura meglepően jól értelmezi. – Értem. Biztosan nem akarsz többet enni?

Megrázom a fejemet.

- Jól van, akkor nem erőltetem.

Néma csendben ülünk tovább. Nem az a tipikus kínos csend ez. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindketten a mély gondolatok rabjává váltunk, és nehezen szabadulunk onnan. Lehetséges, hogy meg fogjuk osztani egymással, de az is lehet, hogy nem.

Én biztosan nem. Csak újabb vitát szítanék. Ez pont az a dolog, amiről Yurának nem kell tudnia, mert az egyességünkre káros tényezőről van szó.

   Azonban az Ő gondolatait nem tudnám kitalálni. Ritkán látom őt ily módon transzba esni. Hirtelen el is tereli a figyelmemet, és már csak azon kapom magamat, hogy folyamatosan Yura elködösült tekintetével próbálom felvenni a kontaktust, de képtelen vagyok sötét íriszeimmel kizökkenteni őt. Más testrészemet azonban nem vetem be. Nem akarom megijeszteni egy rögtönzött mozdulattal. Hagyom, hadd utazzon, míg Ő maga vissza nem talál a Földre.

    Mozart zenéje polifonikus változatban kizökkent mindkettőnket. Egyenest az ajtóra bámulunk, és várunk, hogy történjen valami.

A konyhából azonnal érkeznek a zajok. Yura egyik szülője elhagyja azt, s az előszobába csoszog itthoni papucsában. A zömökebb léptek alapján szinte biztos vagyok benne, hogy ez az édesapja, de nem merem állítani 100%-osan.

    A kulcs kétszer is kattan a zárban, az ajtó megnyikordul, nekicsapódik kissé a falnak a kilincs, majd alig pár másodperc múlva egy ismeretlen férfi hang zengi át az előszobát, amelyből nyílik a nappali.

Ez a hang kellemes, mély hangtónusú. Emlékeztet egy szinkronizáló idős úr hangjára a televízióban. - Jó estét kívánok! Remélem nem zavartam meg semmit! – udvariasan indít.

- Jó estét Önnek is. Nem, dehogy.

- Kim Sunwook, hagyatéki gondnok – mutatkozik be.

- Yoon Jungsu – hallom Yura apját. – Tessék beljebb fáradni!

    Az ajtó hamarosan becsukódik.

- Önöknél tartózkodik egy bizonyos Lim Haejin nevezetű lány, és testvére, Lim Kyumin? – a neveket kihangsúlyozza.

- Igen, itt vannak.

- Beszélni szeretnék velük.

- Máris… - Yura apja egy kissé határozatlan. Kyumint kéri meg elsőként, hogy hagyja ott a vacsorát, majd a nappaliba vezeti mindkettejüket.

Kényelmes pozíciómból kikászálódva rendes ülési formát veszek fel, amiket a nők szoktak, ha hivatalos ügyintézésről van szó. Barátnőm ugyanezt a példát követi. Kyumin pedig közöttünk foglal helyet.

- Nyugodtan üljön le – kínálja hellyel Mr. Yoon a férfit. Leül velünk szembe így végre felfedezhetem az arcát. Részenként azonosítom, elemzem ki a fejének minden egyes részletét, és következtetéseket vonok le belőlük.

   Kissé európai stílusú szeme körül már megülnek a szarkalábak, de ettől függetlenül is csodaszép, igéző tekintete van. Szája vékony, repedezett, orra egyenes és kicsi. Haja tövében még előfordulnak fekete hajszálak, de inkább a sötétszürke árnyalat uralja a koronáját. Teste kicsi, alacsony férfi, a fotelben, melyben Yura édesapja szokott ülni, még kisebbé teszi Őt. Vicces látvány, de határozott ülése mégis kihangsúlyozza, hogy akármennyire is kis ember, mindenképpen magasabb ranggal rendelkezik hozzánk képest, és fontos, hivatali szerepet tölt be. Ennek ellenére is kedves a mosolya, és egyáltalán nem rémisztő. Közel sem olyan barátságtalan, mint a gyámos férfi. A gyomorgörcsöm is elillan, megnyugtat a jelenléte.

- Na – összecsapja tenyereit. – Tehát Önök lennének Lim Hankook gyermekei?

Egyszerre bólintok öcsémmel.

Yura apja csendben kioldalaz a nappaliból, magunkra hagyva minket az úrral.

- És magácska ki tetszik lenni? – széles vigyorral fordul Yurához, aki pironkodva megigazítja haját.

- Én, öh… Yoon Jungsu lánya lennék.

- Ó, értem! Tehát maguk barátnők?

- Igen – válaszolok.

- Értem. Kedves a szüleitől, hogy így befogadták a barátnődet, és a testvérét – néz az öcsém mellett ülő lányra újra.

Közvetlen kommunikációja teljesen feloldja a hangulatot. Bár még mindig zavarba érzem magam, ahogy a másik két mellettem lévő is, de ez csak természetes. A kezdeti nehézségeken túl kell esni.

- Nem kérdezősködöm tovább. Sejtem, hogy már nagyon kíváncsiak vagytok édesapátok végrendeletére. – Aktatáskáját óvatosan az ölébe emeli, s felcsapja rajta könnyedén a két kis pöcköt. Kitárja, s egy halom papír dől ki belőle a szőnyegre, illetve a fotelbe. Az Ő kofferja a legkevésbé sem rendezett. – A csudába, hogy ezt mindig eljátszom. A türelmüket kérem. – Viccesen mérgelődve hajol le a lapokért.

   Őszintén megsajnálom, de egyszerűen tétlen maradok. Merjek neki segíteni, vagy inkább ne nyúljak a hivatalos lapokhoz?

   Felállok a díványról, és leguggolok a fotel mellé. Nem utasítja el a lépésemet, ezért bátran felszedegetem a lapokat, ügyelve arra, hogy egyiket se gyűrjem össze.

- Köszönöm szépen – hálálja meg a munkámat széles görbületével.

Visszaülök a bemelegített helyemre.

- Ahj, komolyan mondom nektek, soha ne legyen belőletek hivatali ember. Ez a rengeteg papír a sírba visz! – mérgelődik tovább, miközben a szétcsúszott lapok közt kutat. – Áh, na megvan! – győzelemittasan kihúz a kupac közepéről egy hatalmas borítékot.

Megcsillan a szemem a láttán. Ficeregni kezdek.

  Ezt a fajta izgalmat Mr. Kim is felismeri, csak rosszul. – Megnyugodhat kedvesem, hagyott pénzt Önökre az édesapja.

Ez a kijelentése megsért. Puffogva vágok vissza: - Engem nem érdekel semmiféle pénz. Egyetlen dolog érdekel csak, és nagyon remélem, hogy az a tárgy ott lapul a borítékban.

Meglepi a válaszom. – Valóban? Hát, meglátjuk. Már nem emlékszem pontosan, hogy az édesapja miket is rejtett el ebben a borítékban. Már lassan meg van 10 éve, hogy nálam járt, talán kicsit kevesebb.

   Olyan régen? Olyan régóta számított arra, hogy Ő meghal? És akkor még Kyumin meg se volt, vagyis kimaradna az örökségből?

- Vagyis nem! Bocsánat. Pontosan 4 évvel ezelőtt újra meglátogatott, s ezt-azt átírt a papírokon – korrigálja magát.

Pillanatok alatt megnyugszom. Ez azt jelenti, hogy a tesóm sem marad ki semmiből.

- Még mielőtt felbontanám ezt, felolvasnám a végrendeletet.

Hatalmas gombócot tuszkolok le a torkomon. Nehéz erők árán csusszan csak le. Orrom elzsibbad, sós szemnedvem csípni kezdi a golyómat. Újra realizálódik bennem, hogy a szülőm, mely iránt a szeretetem mérhetetlen, nincs többé, s most utolsó szavait fogom hallani, de már nem az Ő szájából.  

5. fejezet

   - Sziasztok! – nyit ajtót Yura hatalmas mosollyal az arcán, ami hamar el is illan, ahogy a mögöttünk álló magas férfire terelődik tekintete. – Jó napot kívánok – vesz vissza lelkesedéséből, s vált udvarias formába.

- Ön lenne Miss Haejin barátnője?

Yura helyesel.

- A szülei a házban tartózkodnak?

Biccent.

- Esetleg… kihívná őket, hogy válthassak velük némi szót?

- Öhm… Rákérdezek – válaszolja, s ezennel ott is hagy minket az ajtóban. Pár másodperc múlva már az anyjával együtt tér vissza közénk.

   Az anyukája nem kifejezetten csinos, és ez nem is a megszokott látvány tőle. Gyenge smink fedi az öregedést jelző foltokat, kis ráncokat. Fekete, sűrű hajában nagyon ritkán, de meg-megcsillannak az ősz hajszálak. Termete alacsony, teste zömökebb. Akár csak Yura. Biztos vagyok benne, hogy idősebb korában ugyanígy fog kinézni Ő is.

    - Jó napot kívánok. Miben segíthetek? – érdeklődően méri fel a férfit a gyámhatóságtól.

- Ami azt illeti, nem nekem van szükségem az Ön segítségére, sokkal inkább nekik. – Két csontos tenyere az én, és testvérem vállán landol. Undorodva pillantok rá a kézre, amit szívem szerint lerántanék magamról, de udvariasan tűröm a hideg érintését.

- Yura lányom már tájékoztatott mindenről. Örömmel viselem gondjukat addig, ameddig szükséges – szúrós pillantást vet az úrra. Éles kontrasztot fedezek fel a mimikájában, amikor rám tekint. Mosolyra húzódnak ajkai. – Gyertek csak beljebb! – invitál be a házba.

Felkapjuk a csomagokat, és becipelünk mindent az előszobába. Leteszem a cuccomat, de Yura rám szól, hogy vigyük fel őket a szobájába, hogy ne legyen többet útban.

 

Letelepedek az ágyára törökülésben, és a lányra nézek, aki mintha egy kicsit izgulna. – Most mindent elmondok.

- Miről akartál beszélni? – néz fel rám, bár gondolatai még mindig, mintha máshol járnának. Tüzetesen kutat valami után a szekrényében.

- Csak ma éjszakára maradunk – jelentem ki.

A keresést nem fejezi be, de látványosan sóbálvánnyá válik egy perc töredékéig, míg realizálja és feldolgozza az információt.

Összevont szemöldökkel pillant rám. – És miért pont csak egyre? Hova akarsz menni?

- Vissza, a házunkba.

- Minek? – kicsit mérgesen veti oda kérdést. Számon kérően. Az ötletem nem tetszését hallom ki a szavából.

-  Még… van egy kis elintéznivalóm ott.

- Haejin, elhiszem, hogy sok értékes dolgot hagytatok magatok után, de ezért felesleges visszamenned. Mellesleg veszélyes is. Nem tudhatod, hogy ez a pasas milyen embereket küld rátok. Lehetséges, hogy megfigyeltet titeket.

- Ugyan már Yura – legyintek. Még mindig nevetségesnek tartom ezt. – Minek figyeltetnének meg? Gyerekek vagyunk, úgy is kezelnek. Nem küldenek ránk egy csapat ügynököt, van ezeknek jobb dolguk is, minthogy naphosszakat minket kövessenek.

- Attól még rátok nézhetnek! És ha eltűntök, akkor mit mondjanak a szüleim? Őket fogják felelősségre vonni miattatok.

  Ebben teljesen igaza van, és kellemetlennek is érzem, mégis a saját érdekeinket helyezem előrébb, bármennyire is kedves Yura szüleitől, hogy feltétel nélkül fogadtak otthonukba.

- Csak én megyek el.

- Hééé! Nem erről volt szó! – csattan fel Kyumin.

- Sajnálom Kyu. Ez nem csak a te érdeked, de ha itt maradsz, és esetlegesen ellenőriznének minket, Yura szülei nem kerülnének akkora bajba, még ki is tudnák talán magyarázni az eltűnésemet.

- Ez hülyeség Haejin! Felejtsd el. Napközben visszajárhattok a házhoz, de legalább aludni járjatok ide.

Felsóhajtok.

Érzem, hogy egyelőre el kell fogadnom ezt az opciót, nincs apelláta. – Rendben, legyen így – bólintok rá.

- És a sulival mi lesz? Be fogsz velem járni?

Hevesen megrázom a fejemet. – Nem lenne hozzá energiám.

- Megértem – nehéz lélegzet hagyja el ajkai közét. Becsapja a fiókot, amiben kutatott, és feladóan leült mellém az ágyra. Szinte rázuhant, amitől kissé meg is ugrott a testem hirtelenjében.

- Elárulod, hogy mi az, amit ennyire keresel?

- Áh, semmi – megrántja a vállát. – Nem érdekes. Egyébként miért akarsz visszamenni annyira a házba? – tereli a témát.

- Több tényező miatt is.

- Alagsor – vág közbe Kyumin.

Ráfintorgok, és „maradj inkább csendben” arckifejezést vetek rá.

- Mi van vele?

    Yura még nem tudja. Soha nem beszéltem neki apa titkáról, és úgy igazán most sem szívesen hoznám fel, de rá kell kényszerítenem magamat.

Mondandóm előtt kieresztem magamból a gőzt. – Apa rengeteget járt le az alagsorba. Naphosszakat töltött ott. Amikor nem lent volt, akkor pedig főzött. Undorító dolgokat, nagy adagban, és ezeket mindig levitte magával. Üres kondérokkal tért vissza minden egyes alkalommal. Éveken keresztül csinálta ezt. Már meg se tudom mondani, hogy hány éves koromban láttam utoljára a nappaliban a televíziót bámulva délután. Talán az utóbbi 10 évben biztosan nem. Kyumin pedig világéletében így látta – kis szünetet tartok. – Az alagsor ajtaja lakattal van lezárva. A kulcsot sosem láttam. Sejtésem sincs, hogy hol lehet, de ki akarom deríteni, hogy mi lakozik odalent. Addig nem nyugszom, ameddig meg nem tudom – vérszemet kapok. Már vissza akarok menni. Fel akarom törni a lakatot. Ha nincs rá más megoldás, akkor levágom róla.

   Yura nem tud mit hozzáfűzni. Csendben morzsolgatja agyában a mondatokat. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek odabent, a kútfőjében.

 A nagy csendet kopogás zavarja meg. Yura édesanyja lép be az ajtón.

- Haejin. Az úr elment. Tájékoztatott róla, hogy ma este 7-kor meg fog téged látogatni egy hagyatéki gondnok, hogy rendezze a végrendeletet.

- Ilyen hamar? – meglep ez a gyorsaság, mind a gyámság, mind a végrendeletet illetően.

- Engem is meglepett, de az úr válasza csak annyi volt, hogy ezt édesapád kérte. Sürgős.

Valamiért felettébb izgatott leszek. Valamiért azt sejtem, hogy a végrendeletében ott lesz a kulcs is, ami a titok nyitja.

- Rendben, köszönöm, hogy szólt!

- Nincs mit angyalom. Na, magatokra hagylak titeket. Hatkor vacsora!

- Majd megyünk! – válaszolta Yura.

Az ajtó becsukódott, és én azonnal a barátnőm felé fordultam.

- Szerinted miért akarta apa ennyire sürgetni a hivatalos dolgokat? A gyámság megérthető dolog, de nem tartod egy kicsit furcsának, hogy egy s ugyanazon napon még ránk uszítja a hagyatéki gondnokot is?

- Szerintem ne gondold túl, mert bele fogsz fáradni, mire ide ér 7-re.

- Yura, tuti a kulcs is nála lesz.

- De Haejin, a kulcs mindig apánál volt! – szólal meg Kyu.

- Ettől függetlenül lehet egy másolata annak a kulcsnak, nemde?

- Végülis… Bár nem hinném, hogy ennyi év után pont most szeretné felfedni előttetek a titkát. Lehet, hogy azt szeretné, ha ez örökre egy titok maradna.

Tiltakozom. – Nem. Apa nem ilyen. Mindent szeretett velünk megosztani. Természetesen ez az egy kivétel volt alóla.

- Majd meglátjuk, de mondom, ne gondolkozz rajta annyit. Inkább pihenjünk.

Hátra dőlök a puha matracon, és lehunyom a szememet, de az agyam továbbra sem tud kikapcsolni. Lélekben már a saját képzeletem által kreált alagsorban mászkálok, és fedezem fel a sötétség bugyrait. 

4. fejezet

    - Nem, az nem lehet. Biztosan csak apa csörömpölt a konyhában, vagy én nem tudom. Nem tartod kicsit különösnek, hogy eddig még nem hallottál hangokat onnan? Mármint este csend honol a házban, akkor csak hallottunk volna valamit – magyarázom önfeledt aggodalommal. Nem hiszek abban, hogy bármilyen lény lakná azt az alagsort. Apa nem emberrabló és nem is gyilkos. Vagyis tudtommal nem volt semmi problémája a törvénnyel. Természetfeletti lényekben meg még annyira sem hiszek, úgyhogy a szellemek jelenlétét azonnal el is vetem. Sejtéseim szerint azonban Kyumin erősen a túlvilági jelenségekre akart célozni. – Szellemek nem léteznek Kyu.

- Nem is mondtam, hogy léteznek – duzzogva ellentétesen a hóna alá csapja kezeit.

- Minden esetre én akkor is ki fogom nyitni azt az ajtót! – Zárom le a témát végérvényesen is.

- Nyisd – legyint lemondóan.

- Most pedig menj, és pakolj össze, én addig beszélek Yurával.

- Nem pakolnál össze te nekem? – lábamba csimpaszkodva, bogár szemekkel hatalmasakat pislog rám.

- Hjaj, jó, de a játékaidat te teszed be. Maximum hármat hozhatsz! – ábrázolom neki a határokat.

- Neeeeee… Hadd hozzak többet, kérleeeeek! – könyörög.

- Nem Kyumin. Csak a ma estét töltjük ott, aztán szépen visszajövünk. Egy estére tökéletesen elég lesz neked az a három darab játék.

- Csak egyel többet, légysziii – hisztizik tovább. Már a nadrágom is elkezdett lecsúszni a csípőmről, olyan nagy erővel kapaszkodik belé.

- Nem bánom, legyen, de ne ilyen orbitális nagy dolog legyen, maximum valami kicsike, ami elfér könnyen a táskádba.

- Köszönöm – egy puszit nyom a combomra, s szélsebesen a szobájába rohan.

    Sóhajtozva járom meg én is a lépcsőket, hogy apa szobájába mehessek. Fájó érzések kerítenek a hatalmába, amikor kinyitom a szekrényét. Megcsap a jellegzetes illata, amit annyira nem szerettem, de mivel az Ő illata volt, és minden nap éreztem, ezért már megszoktam, hogy igen, ez az apa illat, és ilyen senki másnak nem lehet. Ez Ő, az én apám.

Kiveszem az ingét, és felhúzom. Természetesen nagy rám. Nem sokkal, mert apa nem a nagy termetéről volt híres, nem mellesleg mindig csont és bőr volt. Az alkatára ütöttem, úgyhogy én magam sem panaszkodhatok felesleggel, de a női domborulataim elvesznek az anyagban.

 - Nem baj, jó lesz – megrántom a vállamat. – Viszlát, édesapám. Sietünk vissza – arcomhoz dörzsölöm a fehér ingjének ujját, amelyet rengetegszer hordott. Ezen a darabon a legintenzívebb az illata.

     Ígéretet tettem apám emlékének, így be is fogom tartani azt.  Valóban vissza fogok sietni a házba. Vigyáznom kell rá.

     Felhívom Yurát, aki alig 2 kicsengés után fel is veszi a mobilját.

- Baj van? – feszülten liheg bele a telefonba.

- Nem, nem nincs. Vagyis, a segítségedre lenne szükségem. Majd mindent elmesélek. Egyelőre csak azt szeretném megtudni, hogy nálatok lakhatnánk nagyjából egy héten keresztül?

Yura szinte azonnal reagál rá: - Természetesen! Szólok anyunak is, hogy jöttök, és hogy készüljön nektek valami ennivalóval.

- Ugyan, nem szükséges. Nem akarunk kellemetlenkedni, ezért ne csináljon most nekünk ennivalót – szerénykedem.

- De, biztosan éhesek vagytok. Körülbelül mikor jöttök?

- Lassan ott leszünk.

- Mmm… Okés. Addig is, szia!

- Szia!

   Nem mertem neki telefonba lebonyolítani az ötletemet. Majd miután túl leszünk azon, hogy a gyámhatóság leszáll rólunk.

A sporttáskámat a hátizsákommal egyaránt az előszobába cipeltem, s Kyumint is megsegítettem. Minden cuccunk az ajtó előtt vár.

  A kopogás abban a percben érkezett a tölgyfaajtón, ahogyan hátat fordítottam neki, hogy egy utolsó pillantást vegyek a házra, hátha nem válik be a tervem.

- Viszlát, szép emlékek – suttogom.

Kyu rám kapja a fejét, markát jobban rászorítja a mutatóujjamra. – Hiányozni fogsz. – Integet.

A kopogás újra elhangzik, ezúttal erősebben.

   Nehéz sóhajtás hagyja el a testemet.

 Nem akarom kinyitni az ajtót. Nem akarom még egyszer látni a férfit. Mégis szembe kell nézzek vele. A kígyó fejével, s a halál színében pompázó ékköveivel.

   Rákanyarítom kacsóimat a kilincsre, és nagyon lassan lenyitom azt. Ugyanezzel a lassúsággal is növelem a távolságot az ajtó és a küszöb között.

- Jó napot kívánok ismét. – Szinte csak biccent az ürge.

- Viszont. – Csúnya grimasszal az arcomon mérem végig újra és újra teljes hosszát.

- Készen állnak? – teszi fel hangsúlyosan a kérdést.

Bólintok, majd egy kissé arrébb lépegetek, hogy felfedjem a csomagok kilétét is, hátha segít legalább egyet kivinni a kocsihoz.

Természetesen ilyenben feleslegesen reménykedem. Fogja magát, s hátat fordítva nekünk visszaindul a fekete Suzuki Swiftjéhez, ami oly makulátlanul csillog a napfényben, mint egy gyémánt.

- Jöjjenek, üljenek hátra! - mondja, miután kényelmesen elérte az autót, és felénk nézett.

   Úgy állunk az ajtóban, mint a levert cölöpök. Egy csomagot se ragadtunk még a kezünkbe, mert nem, egyszerűen nem megy ennek a háznak az elhagyása.

Sürgetően int is nekünk egyet, hogy mi lesz már, de továbbra sem mozdulunk.

- Haejin, én nem… – üveges tekintettel néz fel rám Kyumin.

- Ne feledd, hogy visszajövünk – kezemet a szám elé helyezem, hogy ne tudja leolvasni a férfi, amit mondok a testvéremnek, illetve a hangomat is lejjebb veszem.

- És ha nem? – szipogja.

- Ilyen nem fog előfordulni. Előbb vagy utóbb, de visszasodor minket ide a sors. Nyugodj meg – sűrű, bozontos hajába túrom ujjaimat, és megsimogatom a fejbőrét. – És most menjünk. Minél hamarabb ott leszünk Yuránál, annál jobb.

Szaladva megindul a csomagokkal a kocsihoz, míg én mögötte caplatok. Nehézkesen betornázom a táskákat a csomagtartóba, majd beülök a vezető mögötti ülésbe.

A jármű nem csak kívülről tiszta, de belül is rendezett, és illatos. Idegennek is érzem magamat benne, mert bár nem vagyok koszos, mégsem tudom beleképzelni magamat egy ilyen közlekedési eszközbe. Nagyon ritkán is ültem autóba. Apa nem nagyon járkált el itthonról, csak a munkahelyére, de oda is gyalog ment, mert közel lakunk a kis üzlethez. Iskolába is mindig busszal közlekedünk Kyuminnel.

- Kössétek be magatokat! – utasít.

   Zavarosan tekintek a jobb vállam mögé, de nem találom a biztonsági övet, így leellenőrzöm a másik oldalamon is. Megragadom, és nem könnyen, de bele nyomom a piros-fekete kapcsába.

Kyumin nem tud megküzdeni vele, mert folyamatosan kicsusszan a kezéből, és nekicsapódik az ülésnek a pánt. Segítséget nyújtok neki, miközben a visszapillantó tükörben a férfivel farkas szemet nézünk. Mindkettőnk tekintete komoly.

- Indulhatunk?

- Igen.

A motort megjáratja párszor, odapirít neki, s szépen elindulunk. Kyuval addig nézzük a házat, ameddig azt a távolság engedi. Kigördülünk az utcából, ezennel végérvényesen is elhagyva a csodás környéket, amely jó és rossz emlékek egyvelegével szolgál mindkettőnk számára. 

3. fejezet

      Helyet foglalok a nappaliban a családi kanapén, és hellyel kínálom a látogatónkat is, aki kapva kap az ajánlatomon, és óvatosan Ő is leül velem szembe a fotelbe. Gyengén megköszörüli a torkát, miközben az aktatáskáját kinyitja, és kutatni kezd benne, csak azt nem látom, hogy mik vannak a táskában, bár sejtéseim szerint rengeteg lap, iratok, fontos kitöltendő papírosok.

     Kezemet gyűrögetve figyelem, igaz, azt is félve, mert nem akarok kellemetlenkedni. Inkább el-elpillantgatok, zavartan az ablakon kifelé nézek.

- Nos, gondolom sejti, hogy miért vagyok itt – kezd bele a beszédébe a férfi.

Bizonytalanul bólintok. – Árvaházba kerülünk? – kérdezem meg gyermetegen, rettegve a választól.

A papírjaira les, mintha csak azon lenne a válasz, majd felnéz, egyenest a szemembe mélyeszti halál fekete íriszeit.

- Egyelőre még nem. A héten nekiállunk felfedni a családfájukat, és ha találunk még élő leszármazottakat, akik bizonyára szívesen befogadná Önöket, abban az esetben elvethetjük az árvaház ötletét. Azonban, ha ezek a leszármazottak nem léteznek, illetve nem szívesen fogadnak, akkor…

- Értem – zárom le, mert hallani se akarom a végét.

- Igyekszünk segíteni. Ebben a szörnyű helyzetben az lenne a legjobb, ha egyértelműen olyan rokonokhoz kerülnének, akik szeretettel fogadnák be Önöket, ha esetlegesen ez nem történne meg, és az árvaházhoz kerülnének, akkor is még lenne remény arra, hogy valakik örökbe fogadják Önöket. Olyan valakik, akik meleg otthonnal rendelkeznek, és kellemes a légkör. Sokat segítene Önöknek is abban, hogy felépüljenek mentálisan e megrázkódtatás után.

   Alsó ajkamba harapok idegességembe.

Nem akarok sehová se menni!

- És abban az esetben, ha betöltöm a 19 évemet, elhagyhatom az árvaházat, ha addig nem fogadnak be? És az öcsémet is kihozhatnám?

- Ez nem ilyen egyszerű. Önt nagy valószínűséggel elengednék, hisz abban az esetben már nagy korúnak számítana, de mivel se keresete, se munkája nem lehet addig, míg az intézetben tartózkodik, így nem teremtődnek meg a megfelelő körülmények ahhoz, hogy el tudjon tartani egy gyermeket, vagyis nem felelne meg gyámként. Talán, ha hamar összeszedné magát anyagilag, lenne rá esély, hogy a kistestvérét kihozza onnan, még mielőtt bárki örökbe fogadná, illetve még mielőtt Ő is betöltené a 19. életévét. Ezek csak eshetőségek, így nem hinném, hogy olyan sokat kéne most ezekkel foglalkozni. A jelen tényekről beszéljünk inkább.

- És mik lennének azok?

- Mivel eltarthat egy ideig a kutatás, ezért addig is el kéne Önöket helyezni egy átmeneti otthonba.

- És ha titokban itt maradnánk? – veszem halkabbra, mintha bárki más is meghallhatná ezt a titkos kis ötletemet a környezetünkben.

- Nem játszadozhatunk a törvényekkel, és én sem szívesen hagyom itt Önöket kettesben. Ahhoz túl veszélyes környéken laknak.

Beletörődöm abba, hogy egy tök ismeretlen családhoz kerülünk minimum egy hétre, annak ellenére, hogy nagyon nincs ínyemre ez a dolog. Nem akarom elhagyni a házat.

- Több optimális családot is számba vettünk, akikhez szívesen elhelyeznénk Önöket. A döntés Önökön áll – az asztalra rak három darab fényképet felém fordítva, de egy pillantást se vetek rájuk.

- Szóljak a testvéremnek?

- Ha úgy érzi, hogy nélküle nem tud dönteni.

Helyeslően bólogatok, majd felállok, és sietősen felszaladok az emeletre.

Kyumin még mindig alszik. Egyszerűen nincs szívem felébreszteni, mégis megközelítem a kis, pihegő testet, és egy csókot nyomok a homlokára.

Apró szemeit feltárja, kómásan pislog egyet-kettőt, s rám mosolyog.

- Mi az? – kérdezi cincogva.

- Kyumin, le tudnál velem jönni egy kicsit a nappaliba? Itt van egy bácsi, és szeretne tőled kérdezni valamit.

Kyumin zavarosan bólint egyet, de látszik rajta, hogy nem fogta fel, nem érti, hogy mit akarhat tőle egy idős férfi, és miért van itt a házunkban.

Megragadja a kezemet, és együtt visszamegyünk a fogadószobába. Kyumin kissé félve fogadja a férfit, mögém bújva közelíti meg a díványt, amire leül, de a kezembe még mindig szorosan csimpaszkodik.

- Köszönj – suttogom a fülkagylójába, de mintha a falnak beszélnék. – Ne legyél ennyire illetlen, köszönj a bácsinak.

Kyu megrázza a fejét, de egy percre se venné le a szemét az úrról. Rémült tekintete egyáltalán nem sejtet jót.

- Kyumin, figyelj csak, itt van három család a képen. Megmondanád nekem, hogy melyik tetszik a legjobban? – mézes-mázossá, csöpögőssé válik az úr hangja, de a testvérem ezt sem fogadja jól, ezért én is megpróbálom.

- Figyelj, Kyu, nézd meg őket velem – felemelem a három képet, és mint egy legyező, szétcsúsztatom őket, hogy mindegyik jól látszódjon egymás mellett is.

Tekintetem gyorsan végig szalad a képeken. Az összesen mű mosoly, integető alakok, kutya, ami csalogató a gyerekek számára, és mindez egy nagy ház, vagy éppen kúria társaságában, ami szinte virít a képen, még akkor is, ha az a háttérben található. Teljesen sablonosak, mintha csak a Google-ről szedték volna le a képeket.

    Nem tetszésem az arcomon is igen csak megjelenik, mire a férfi komorrá válik, és fürkészni kezdi a fejemet.

   Visszadobom a képeket az asztalra, és nemes egyszerűséggel kijelentem: - Nekem egyik sem tetszik. Kyumin, neked?

- Ü-üm – rázza meg hevesen a buciját.

- Pedig kénytelen választani.

- Majd a barátnőmnél, Yuránál eltöltjük az időt, az ő szülei kedvesek, biztosan befogadnak.

- Attól tartok, hogy ez nem megoldás.

- Ó, dehogynem. Mit kell ezt ennyire túlbonyolítani? Ezer meg ezer papír kitöltése várna magára, ha most egy hétre lepasszolna ezekhez a családokhoz, aztán csinálhatja elölről az egészet, miután meglesz a családfakutatás eredménye. Ez az opció mennyivel kedvezőbb Ön számára?

   A férfi teljesen megilletődik. Csapdába csaltam. Ebből Ő már nem fog jól kijönni, és ezt büszkén nyugtázom el.

- Rendben, legyen – adja fel. – Ettől függetlenül én elkísérem Önöket ahhoz a családhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban oda kerülnek.

- Ahogyan Ön akarja – mosolyogva vágom hozzá a szavakat.

- Pár óra múlva visszajövök, addig legyenek összekészülve, majd én odaviszem Önöket a barátnőjéhez.

- Rendben.

- Akkor, nem is húznám tovább az időt. A viszontlátásra – meghajol, és könnyedén elhagyja a nappalit. Alig pár másodperc múlva pedig a teljes házat.

- Kyu, ugye te is tudod, hogy itt maradunk?

- Mit fogunk csinálni?

- Elmegyünk Yurához, ez a fószer megbizonyosodik arról, hogy jó kezekbe kerültünk, aztán lelép, mi meg visszajövünk ide.

- Szerinted nem fog minket keresni Yuráéknál?

Legyintek. – Ugyan már, csak nem fog minket megfigyeltetni. Szánalmas húzás lenne tőle.

- De miért akarsz ebben a házban maradni?

- Nem látok reményt arra, hogy valaha is újra lássuk ezt a házat. Szeretném, ha minden percünket itt tudnánk tölteni kettesben, és olyan dolgokat csinálni, amiket régen csináltunk. Illetve…

- Mi az?

- Valahogy ki fogom nyitni az alagsor ajtaját… Kyumin, apa már évek óta lejárt oda. Biztosan tele van olyan dolgokkal, amik fontosak lennének számunkra, vagy legalább valami kis emlék, amit megőrizhetnénk róla.

- Az van itt fent is.

- De biztos vagyok benne, hogy a lentiek sokkal értékesebbek. Nem hiába tartja őket odalent.

- Nem tudom Haejin, én sosem szerettem az alagsor közelében tartózkodni. Már a lakat látványától is kiráz a hideg. Egyszer-kétszer pedig hangokat is hallottam lentről.

- Biztos csak apa volt – rántom meg a vállam semmitmondóan.

- Nem, Haejin. Apa a konyhában főzött akkor… 

2. fejezet

- Az édesapád...

- Mi történt vele? - hisztérikusan felkiáltok. A folyosó zeng a hangomtól, ami több ajtó nyitódását eredményezi és sok árgus szemeket.

- Gyerekek, menjetek vissza a termekbe! - szól rájuk idegesen az osztályfőnököm.

- Mrs. Son, mi van az apámmal?

- Balesete volt.

    Testem megfagy, agyam nem dolgozza fel az információkat. Fej rázva bámulok magam elé, és realizálom a hallottakat. - Hol van? Meg kell látogatnom! Hogy jutok oda?

- Nem, nem érted Haejin... Az édesapád távozott az élők sorából.

Néma csend honol. Bennem az üres szavak csengenek, amiket képtelen vagyok felfogni. Nem, nem akarom elhinni.

- Hmpf, nem, az nem lehet. Apa él, és maga csak szórakozik velem! - elvesztem épelméjűségemet.

- Haejin, higgy nekem!

- NEM! Hagyjon békén! Hívja fel őt, és nyugtasson meg, hogy minden rendben, tudom, hogy él! TUDOM! Maga meg ne hazudozzon, szánalmas vicc volt ez!

- Haejin, nyugodj meg, kérlek - vállamnál fogva lenyom egy székre, de én ellököm, mire elesik, és a kezembe ragadom a vas és fém tákolmányt, majd a magasba lendítem.

- MONDOM, HOGY NE NYÚLJON HOZZÁM! - S ezzel a kijelentéssel meglendítem felé a széket, ami azonban megakad, és erősen visszaránt engem is a hideg kőre küldve.

       Sírva fakadok. Nem csak a külső fájdalmak miatt, amit a biológia tanár okozott nekem azzal, hogy visszarántott a székkel együtt, még mielőtt bántottam volna a tanárnőt, hanem a belsők miatt is.

Szívem majd megszakad, hatalmas nyomás nehezedik rá. Eszmém még mindig azzal nyugtatgatja magát, hogy apa él, apa még itt van és vigyáz ránk. Rám és a tesómra, Kyuminre.

Tudat alatt azonban tisztában vagyok a valósággal, nem áltatom szívemet dajkamesékkel. Egy tanár nem hazudna nekem.

- Haejin, állj fel. Beviszünk a tanáriba, hogy ne zavarjuk az órákat - megragadja csuklómat a biológia tanár, de én erőszakosan igyekszem kirángatni markából a végtagomat.

Karmolok, megpróbálom megharapni, de egyik sem segít. Nem ereszt annak ellenére, hogy közveszélyessé váltam. Egy szörnyeteg vagyok.

- Haejin, állj fel az Isten szerelmére! - néz rám az osztályfőnököm, aki a földön ülve firtat aggodalommal teli pillantásokkal.

    Megmakacsolom magamat, s foggal-körömmel küzdve igyekszem megkapaszkodni egy padba, ami a folyosón tartózkodik, míg a biológia tanár lábamnál fogva igyekszik húzni a hideg kövön. Ő is feladta már azt a reményt, hogy én valaha is a saját lábamon fogok elgyalogolni a tanárihoz. Nem is lenne erőm hozzá. Így is megfáradtam már a nagy küzdelemben.

Minden kéztől sikerült végre megszabadulnom, s pihegve támasztom testemet karjaimmal, hogy kifújjam magam.

    A csengő azonban mindent megzavar. Abban a percben, ahogy megszólal, mozgolódások ezrei válnak halhatóvá, s sec-perc alatt több száz diák lepi el a folyosókat. Az érdekes szituáció, amely a 202-es terem előtt keletkezett, minden nebuló érdeklődését felkelti.

Hangos és halk megjegyzések repkednek körülöttem, majdnem mindegyik bántó hatású.

„Mi történt veled, te patkány?” „Nocsak, csak nem megkapta a neki járó fájdalmat?” „Nézd, sose láttam még Haejint sírni. Lehet jobb is.” „Merre van az a dagadék barátnője? Látni akarom, ahogy vigasztalja.”

- Fejezzétek be! - üvölti Yura, aki előre törte magát a nagy tömegben. Ahogy észrevesz az emberkoszorúban, amely körül ölel engem, abban a pillanatban letérdel mellém, és nyugodt hangon arra kér, hogy menjek vele.

Remegő karomat megragadja, és óvatosan segít felállni.

- Beviszlek a tanáriba, jó? - kérdezi mértékletesen, mintha félne a válaszomtól.

- Yura... Vigyél apához... - suttogom.

- Rendben, akkor haza viszlek, csak előtte elkéretőzünk.

Vicces, hogy Yura még nem tudja. Nem is sejti. Mégis megnyugtat, hogy ő még abban a hitben él, amiben én, annak ellenére, hogy én tisztában vagyok az igazsággal.

- Elengednének úgyis. Yura, menjünk most – kérlelem.

Látom rajta, hogy nem akar törvényt szegni, de a kialakult helyzet miatt mégis enged magának. - Legyen. Menjünk.

- Apa, itthon vagy? – üvöltöm, de a kérdés szívfacsaró fájdalmat okoz. Összeesek a küszöbön, és hangos sírásba kezdek. Olyanba, amelyet már egy ideje visszafogtam, ezért még hangosabb az előzőeknél.

- Mi történt Haejin? – guggol le mellém Yura. - Baj van?

Vöröslő arcomat felé szegezem, duzzadt szemeimből folyó könnyek elmossák a barátnőm arcát.

- Igen. Nagyon nagy baj van – beleborulok az ölébe, és ott folytatom a zokogást.

- Mi az? - fekete fürtjeimet kisimítja arcomból.

- Apa... Apának balesete volt! - erősen megkapaszkodom Yura szoknyájába és úgy sírok, ami előidézi a régi szép időket, amikor is elestem, és anya ölébe kötöttem ki, akinek szoknyáját gyűrögetve a markomban nyugodtam le.

Yura némaságba burkolózik, talán ő is elérzékenyült, vagy talán csak sajnál.

      Életemben először látom olyan sanyarúnak a sorsomat, hogy még én is megsajnálom magamat. Anyám nincs, most már apám sem, csak én, egyedül, 17 évesen, be sem töltve a 19-et, semmilyen támogatás nélkül, nem a legjobb anyagi háttérrel kell gondoskodnom kettőnkről. Még a gyámügy is ránk telepedhet két évre, azt pedig végképp nem akarom.

- Mi lesz most velem? – tanácsért fordulok Yurához.

- Én sem tudom – rázza a fejét boldogtalanul. - De kilábalunk ebből a helyzetből. Segítek. Én is, és a szüleim is. Most gyere, állj fel, felviszlek a szobádba.

- Nem - ellenzem.

- Haejin, ne csináld ezt. Tedd, amit mondok. Pihenned kell!

- Vigyél apa szobájába! – kiabálom, mintha anélkül meg se hallaná Yura, pedig valójában magam miatt ordítozom. Én nem hallok a saját gondolataimtól.

- Odaviszlek. - A kijelentésem csekély reményt adott neki, ami azt illeti, hogy legalább valahová is elvihet engem, nem kell továbbá a küszöbön itatnom az egereket úgy, hogy a fél szomszédság hallja a keserves üvöltéseimet.

Felsegít a lépcsőkön. Benyit a hálóba, és letesz az ágyra. Puha, kasmír takarót terít rám, és leül az ágy tövébe.

- Köszönöm - rekedt hangvétellel megköszönöm kedvességét.

- Nincs mit.

Lentről hangos csörömpölés érkezik, mire mindketten összerezzenünk.

- Mi ez? - kérdezi.

Azonnal az alagsor villan be, de ezt az ötletet hamar el is vetem. - Nem csuktuk be a bejáratit. Yura, valaki ólálkodik itt!

Vacilál. Látom rajta, mert megint harapdálja a szája szélét. - Lemegyek, megnézem.

- Nem! Egyedül nem engedlek le.

- De te nem jöhetsz. Óvatos leszek.

Feláll mellőlem és egyszerűen kisétál, majd rám csukja az ajtót.

       Hangos szívverésemtől alig hallom, hogy mi történik odakint. Baromira izgulok és nagyon fáj a hasam.

Pár perc elteltével egy kiáltás söpör végig a házon. - Yaaa! Nem hiszem el! Kiyumin!

Yura idegesebb, mint valaha, de mégis megnyugszom, mert nagy valószínűséggel az öcsém volt a zaj forrása.

Egyre közeledő léptek kopogása jelzi, hogy a barátnőm már nem egykén jön vissza.

- Csak az öcséd volt - szúrós tekintettel pillant a pöttöm fiúra, aki ágyúgolyóként veti be magát mellém, és kisírt szemekkel vet rám egy pillantást, majd szorosan mellém bújik.

- Jól van Kyumin, nem lesz semmi baj - csitítom a 9 éves fiúcskát, bár nagy valószínűséggel csak áltatom azzal, hogy nem lesz semmi, mert igenis lesz. Ezek után már csak bajok lesznek. - A suliban tudtad meg?

Bólint. - A kórházban van még?

- Már nem hiszem...

- Mikor láthatjuk?

- Kyumin, én nem akarom, hogy lásd...

- De látni akarom! – hisztérikusan csap a takaróra.

- Nem szeretném, hogy 9 évesen ilyeneknek legyél a szemtanúja - felveszem a szülő szerepet. Mostantól nekem kell gondoskodnom a tesómról, és úgy kell nevelnem, ahogy azt én látom helyesnek.

- Legközelebb lehet, hogy csak a temetésen láthatod – jegyzi meg igen csendes hangvétellel Yura, úgy, mintha nem akarná megzavarni a párbeszédünket, de egy mellékesként mégis csak ki szeretné fejteni a mondandóját. - Ha most nem haragszotok meg, én elmegyek. Szükségetek lesz egy kis nyugalomra.

Bólintok. - Mindent köszönök – szorosan magamhoz ölelem a lányt.

- Holnap jövök, meglátogatlak titeket – teszi hozzá, még mielőtt kimenne az ajtón. - Sziasztok!

Intek egyet, s abban a percben, ahogy a fa ajtó újra visszakerül a keretbe, az apró, erőltetett mosolyom lehervad, és újra egy csúnya görbületet képez.

- Hiányzik – szipogja Kyumin.

- Nekem is. El sem tudom mondani, mennyire. De vedd úgy, mintha csak nyaralni ment volna.

- De nem megy... Ő már sosem tér vissza!

- Anya is elment nyaralni, mégsem tért vissza hozzánk – mondom még mindig fájó szívvel. Hiába történt 6 éve, ez a seb még mindig nem gyógyult be, sőt, mondhatni a mostani dolog még jobban fel is szaggatta. Ha lenne anyánk, talán most nem lenne oly nehéz. Jobb kilátásokkal rendelkeznénk, de így még az is csoda lesz, ha életbe tudunk maradni.

- Szerinted eljönnek értünk? – félőn tekint rám tükrös íriszeivel Kyumin.

- Kik?

- Hát bekerülünk az árvaházba?

- Nem, nem tudom. Eldől ez még. De Kyu, most aludj, szükséged lesz a pihenésre. Én is ledőlök veled.

- Nem tudok aludni.

Megrázom a fejemet. - Én sem, de muszáj. Lehet, tisztábban tudunk gondolkodni, ha alszunk egyet. Csak próbáld meg az én kedvemért.

   Begubózik a karom alá, mint egy kiskutya, összegömbölyödve fekszik, lehunyt szemekkel, várva, hogy az álom megtalálja.

Én meg, mint a védelmező nőstény körülölelem testemmel a kisebbet.

    Nehezen sodor el az álom, mert a sok cikázó gondolat nem engedi, de végül sok erőfeszítés után sikerül a nagy áttörés.

        Erőteljes kopogás zavarja meg a kellemes pihenésemet. Felemelem a fejemet, s azonnal megérzem a sajgó halántékomat. Szemeim összetapadtak a sok megszáradt könnycsepptől, a karom pedig elzsibbadt a kényelmetlen testpozíciótól.

Nem akarom felébreszteni a testvéremet, ezért nagyon óvatosan kelek ki mellőle az ágyból, s a lehető legcsendesebben osonok ki a szobából. Álmosan lebaktatok az emeletről, majd a bejáratihoz kászálódom.

- Nyitom! – jelentem ki, de előtte a kukucskálón kilesek, hogy végig mérhessem a vendégünket. Egy negyvenes férfi öltönyben. Elég hivatalos, komor arccal. - Honnan jött? – teszem fel a kérdést, még mielőtt szabad utat engednék neki a házba.

- Gyámügy – érkezik a válasza, amely teljesen lelomboz.

     Az ajtó láncos zárára lesek. A golyót már félig kicsúsztattam a járatából, és a kulcsot is elforgattam már a zárban. A golyót először visszahúzom a végébe, aztán mégis meggondolom magamat, és kiszedem a helyéről. A bejáratit kitárom a férfi előtt.

- Jó napot kívánok! – hangsúlyozza.

- Ennél rosszabb már nem is lehetne – mormogom az orrom alatt.

- Tisztában vagyok a helyzetével Miss Lim. Ezért is jöttem olyan sürgősen. Betetszene engedni?

Szívem szerint rávágnám az ajtót, de abban a szent minutumban elveszteném minden lehetőségemet, amit talán, ha kedves vagyok, akkor ki tudok csikarni belőle.

Elállok az útjából, szabad teret adva neki a bemenetelhez.

- Tessék, csak bejönni. - Ezzel a beinvitálással engedtem be magamhoz magát az ördögöt. Rettenetesen izgulok.